Beszéljen velem szépen!

2011. augusztusában a benzin ára majdnem elérte a 2000 schillinget. (A tanzán schilling, csakúgy, mint a magyar forint, folyamatosan gyengül a dollárral szemben, ami az olaj nemzetközi drágulasa mellett nagyban hozzájárul az emelkedő benzinárakhoz.) A forradalmi munkáspárti Kikwete államfő a nép haragját érzékelvén nekiment a kapitalista, pénzsóvár benzinkutaknak, és arra kívánta kötelezni őket, hogy az áremelkedést ne érvényesítsék benzináraikban. Mire a benzinkutak bezártak. Két hétig tartott a benzinmizéria a turista szezon kellős közepén: kígyózó sorok a kutaknál, benzin sehol. Mikor újraindult az árusítás, rendőrökre volt szükség a rend fenntartása érdekében.

Ruandai kollegám, Alain (perfekt szuahéli) benzin tartalékai fogytán, felesége mindennapos, érthető hát, hogy tankolnia muszáj. A Njiro városrészbeli Mount Meru benzinkútnál elhajt a kocsisor mellett, leparkol, kiszáll és megszólítja a fehér egyenruhás rendőrt, érdeklődvén, vajon van-e elég benzin, lesz-e kiszolgálás. A rendőr visszaszól: – Beszéljen velem szépen! – s közben mintegy ollózó mozdulattal mutató és középső ujját nyitogatja-csukogatja. Alain átnyújtja a kért kétezer schillinget, mire a rendőr rögvest intézkedésbe fog: ráförmed a sor elején álló autósokra, hogy tolassanak, húzódjanak félre, adjanak helyet Alain kocsijának. ,,Mutasssuk megy, hogy milyen rendesen bánunk mi a külföldiekkel, hogy megbecsüljük őket!" – kiabálja a frissen lett xenofil. És a szelíd tanzán autósok tolatnak, helyet csinálnak, és békésen tűrik, hogy a rendőr tovább fáradozzék a rend fenntartásán és az országimázs jobbításán.

Legyen áldás a kocsidon!

Egy novemberi reggel ruandai kollegám (perfekt szuahéli) araszol a kocsisorban munkahelye felé kék rendszámtáblás ’ENSZ-diplomata’ kocsijával, mikor leinti egy rendőrnő. Nem sokat lacafacázik, kivágja: – Látja uram, milyen hideg a reggel, adjon valami kis reggelire valót. Csak valami keveset! ('Kitu kidogo' – szuahéliül szó szerint 'kis dolog', jelentése kenőpénz.)

Elizaphan elkerekedik a szeme – sok mindent látott és hallott már, de hogy így, kertelés nélkül pénzt kérjen tőle egy közlekedési rendőr, ilyet még nem pipált. Semmi „hadd lássam a jogosítványát”, „kérem a forgalmi engedélyét”, vagy „a tűzoltó készüléket ellenőrzöm, mutassa” – nem, semmi cécó. A rendőrnő, érzékelvén a "direkt kommunációja" okozta sokkot és ellenállást, hangot vált. Kissé közelebb hajol, csábosan mosolyog, és emígyen győzködi a sofőrt:

– Na, adjon egy ezrest (buku – szuahéli, szleng, 'egy rongy'), és elengedem. Csak egy ezres, hogy legyen áldás a kocsiján!

Elizaphan elröhögi magát, és már nyúl is a zsebébe. Hogy reggel negyed kilenckor egy közúti ellenőrzés során egy tanzán rendőrnő megáldja az autóját, az a hülyének is megér ezer schillinget (kb. 150 forint), nem?

Január 2-án kaptam meg az első háziállatomat, a címből ki is találhatjátok azt, hogy kit és mit. Mielőtt áradoznék arról, mennyire cuki, elmesélem hogyan kaptam meg.

Arlene-nak (Árlinnak), Anya lovas edzőjének a portája egy valódi állatkert. Mindenhol lovak, tehenek, macskák, kutyák, kacsák, egyebek. Anyát a második lovagló óráján kísértem el ide, mert untam magam itthon, de ott is untam magam. Arlene az óra végen meglátta rajtam, hogy unatkozom. Megkérdezte tőlem kedvesen: – Szereted a cicákat? Mert ha igen, akkor kövess! Mit tehettem, követtem.

Bevitt egy kis szobába, az ablakpárkányon nyújtózott egy felnőtt kandúr, a szoba egyik sarkába volt egy nagy halom zsák (nem tudom, mi volt bennük). Arlene nekiugrott, elkezdte a zsákokat pakolni, aztán egyszerre csak azt mondta: „Na végre, meg vannak.” És kiemelt két kis cicát. Az egyik teljesen szürke a másik teljesen narancssárga. Ekkor besétál anyám. – Jaj! De cukik! – mondja. – Ezt a rozsdás narancssárgát már elviszi izébizé (sajnos, nem emlékszem a névre) jegyzi meg Arlene. Anya erre: – Tényleg? Szóval ez a szürke gazdátlan? – Igen. – Akkor megkaphatjuk? – Igen, csak még szopnak, szóval még nem lehet egyiket sem elvinni. Majd megírom neked, mikor lesz készen a cica. – Jó.

Most ugrunk néhány hetet, mikor már apám itt volt velünk december 23-án. Úton Arushából Panganiba, ez egy jó nyolc órás út. Anya hátraszól: – Arlene azt írja, hogy a macskát már ellehet vinni. – Ez jó hír – mondom én –, majd 2-án, amikor visszamegyünk Arushába.

Kilenc éjszaka után január elsején indulunk haza. Nagyon izgulok, mert a következő nap kapnám meg a kis cicát, de kicsit szomorú is vagyok, mert Apa és a kisebbik bátyám, Márton elutaznak Magyarországra, nélkülem.

Hazaértünk Arushába. Ott aludtunk egyet, aztán indultunk az Impala Hotelbe hogy letegyük apámat és testvéremet. Le is tettük. Elköszöntünk tőlük, majd irány a cicáért. Felvettük, hazahoztuk és jót játszottunk vele. Még a betonszívű Samu bátyámnak is meglágyult tőle a szíve, nekem meg Anyának már előtte is kellően lágy volt. Mi még nem is ismertük, már imádtuk Yusufot, hát még most!

Az már csak úgy van, hogy hiába ébredünk immáron három napja az Egyenlítőtél délre, az én bujdosó szívem mégiscsak az otthoni szélfútta rónán kódorog, nem pedig az itteni napszítta szavannán. Még mindig a sziki pacsirta dalát hallom, nem a vörösnyakú bokorpacsirtáét. Láttam én otthon ahhoz éppen eleget szűk két hónap alatt, hogy – hiába Afrika – csak ne tudjam egyetlen határozott hókon csapással kiverni fejemből édes hazámat. Megéreztem én ottan a centrális erőtér csáberejét és tapasztalhattam különös természetét, így bár igen szeretném, nem hagyhatom azt minden szó nélkül.

Volt valaha egy derék erdélyi nemes, bizonyos tarcsafalvi Pálffy János (1804–1857), akit ’48-as tevékenysége miatt halálra ítéltek, de aztán Haynau megkegyelmezett neki, és kényszerlakhelyül Sátoraljaújhelyet jelölte ki számára. Pálffy bár békepárti és velejéig konzervatív volt, mégiscsak volt abban valami irtózatos logika, hogy megkínálták kötéllel, merthogy államtitkárként, a képviselőház első alelnökeként és a Honvédelmi Bizottmány tagjaként alaposan kivette részét a magyar forradalomból, szabadságharcból, és így bár Kossuthot „nagyon veszedelmes embernek” tartotta, mégiscsak együttmunkálkodott vele.

Elképesztő dolgokra lehet bukkanni Arushában. Sose gondoltam volna, hogy Wesselényi Miklós báró eddig ismeretlen szövegére lelhetek éppen itt, Tanzániában. Pedig éppen ez történt velem tegnap. A felfedezés körülményei nem túl érdekfeszítőek. A szövegnek viszont más becsértékén túl az a külön érdekessége is megvan, hogy meglehetősen rímel a mai történésekre. A valószínűleg Gräfenbergben íródott levél címzettje ismeretlen, noha sejthető, egyik fiatal hívének (vagy tán többeknek is, gyakran változik ugyanis a megszólítás száma, személye) írhatta, akit meggondolatlanságra sarkallt forró vére. Wesselényi börtönbüntetését töltötte, és csak azért lehetett egy ideig a birodalom legnevesebb fürdőhelyén, mert külön engedéllyel a fogságban meggyengült egészségét, szembaját kúráltatta a sziléziai Vinzenz Priessnitz akkoriban olyannyira divatos hideg vizes módszerével.

A szöveg igazából nyersfogalmazvány, ezért a sokszor szó szerinti nyersesség, de magánlevelekben vagy naplókban a korszakban egyáltalán nem volt ritka a szabadszájúság (ahogy Wesselényitől sem volt idegen), és ezért nincs benne se megszólítás, se keltezés. A fogalmazvány stilárisan többrétegű, írója hol a korabeli, hol egy korábbi, hol pedig fura módon későbbi nyelvváltozatot használ. Az pedig egyenesen rejtély, hogyan kerülhettek bele olyan utalások, amelyek például Balzacra vagy az MSZP-re vonatkoznak. Sem egyik, sem másik nem volt kortársa a „zsibói bölénynek”. Itt a szöveg utólagos korrekcióját sejtjük, de nem lehetünk benne biztosak, lévén Wesselényi – mint megannyi kortársa – köztudottan látnoki, váteszi képességgel rendelkezett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Trianon emlegetése, hiszen a pánszlávizmus és a román szakadár törekvések veszélyét éppen Gräfenbergben ismerte fel e messzelátó államférfiúnk.

A történelem fintora vagy tán különös csavarja, hogy a mintegy 170 éve kallódó irat tegnap még sokkal időszerűbb volt, mint ma, hogy a parlament elsöprő többséggel elfogadta a lakóhelyhez nem kötődő kettős állampolgárságot. Egyetlen nap többet koptatott rajta, mint hat emberöltő. Históriai jelentősége azért tán mégsem veszett el teljesen, ezért közlöm hát mégis, Nyájas Olvasóm. Íme:

_____________________

Öt világrészen átívelő nemzetem, Balzac szamárbőrjeként zsugorodó magyarság, jól kicseszel magaddal már megint. Pedig mostan nincs se török, se labanc, se muszka, oszt mégis. Csak azért is – keccsel és passzióból. Saját emberségedből. Mindenki meghülyült, úgy látom én a zsarnok rabságában meggyöngült szememmel. De mi az én vakságom a tietekhez képest! Elborult tekintettel ott ölelkeznek, üzekednek nagy hevesen és generálisan a nemzetrészek, mindenik. Szimbolikusan csak, persze. Keserves lesz az eszmélés rideg hajnala, testvérim, drága magyar véreim.

Hát, már senki se mondja a drága magyar rónán, hogy lassan a nemzettesttel, kalandorok kíméljenek? Pedig volt egy referendum, nem is rég, az ország népe meg lett kérdezve. Előtte hozzá apelláltatok, most meg sutba vetitek egykori ítéletét? De ti már senkire nem hallgattok, nagy buzgalmatokban be is szuszakoltátok a masszát a kolbásztöltőbe, most kéne tán kivenni belőle, míg lehetséges, mert ha beletöltitek a bélbe, azt már vissza so'se csináljátok. Biza, a kolbásztöltés és a nemzetrontás egyként irreverzibilis processzió.

Pedig balítélet ez, a magán lelkileg könnyebbítés óhajtása kútfeje. S a mellettük fennen hangzó érvek balvélemények, melyek az okosság örökibe fúrják magukat, s annak bitangolják szent jussait.

Nem fog menni, jobban tennétek, ha hinnétek nekem. De ti csak tárgyaljátok nagy svunggal, hogy a vb meg Szent István királyunk ünnepe előtt meglehessen az új törvényczikk. A sok vaksi hangya ott szorgoskodik, s szorgalma perzselő hevében egymást előzi. A zöldsolymoslászlóssy LMP vitézi még jogorvoslati szabályokat is bevezetnének, hallám. Oszt minek, drága egyetlen barátim? Tán jurátus korotokban nem hallottatok eleget a szuverenitás fogalmáról, miszerint az állam szabadon, megfellebezhetetlenül dönt arról, kinek ad állampolgárságot, vagy hogy ki léphet területére?

Hát ti MSZP-s deli leventék, mit akartok már azzal a regulával, hogy akinek magyarigazolványa van, annak nem kellene a nyelvtudást igazolni. Milyen szerepe lehetséges egy efféle rongyból való papírosnak annak eldöntésében, hogy valaki kigyelme érdemes-e a magyar állampolgárságra? Megmondom én. Semmi. Zérus.

De hát nem is az itten a fő, hogy szar vagy szarabb, kártékony van peniglen még kártékonyabb törvényczikk születik-e seperc alatt. Mer a' már bizton lesz valamilyen csufság. A nagy baj, szenteim, már csak az, hogy nem látni olyanokat, tiszta eszű és erényes polgárokat, akik azt mondanák: nem, bárminő nagy is a népet zsibbasztó uszulás, mink ebből nem kérünk. S e bátor státusférfiak okos szavakkal elmondanák, milyen generális és speciális ellenérveik valának ezen capitalissimus őrültséggel szemben. S ha a nemzet nem érti, mesmeg 's mesmeg megteszik, hogy a derülő ész szavát mindenki megértse, még a kisdedóvóba járó picinyke székely csimota vagy szabadkai rőfössegéd is. Ragaszkodjunk a józansághoz, szemünket ne homályosítsa el a balul fogott honszeretet. Már az igaz, sokszor akadályok darabosítják el a valóra eljuthatás ösvényét, mit balítéletekkel látszatra el lehet simítani, de valójában nem, sohasem. A következmények most is számosak és súlyosak lesznek. Talmi káprázatuk hasonló a jövedelmet felülmúló költséghez: ha pillanatra okoz is előmenetelt, de elemészti a vagyont s rút megszorultság követi azt. (Tán még emlékszel, ezekről írtam abban a szerény munkámban, ami ide, sanyarú rabságomba segített jutni.)

Amidőn a harmincéves háborút lezárta a westfáliai béke, az egykor egymással véres harcban álló, saját hitükért egymásra fenekedő nemes felek úgy döntöttek, hogy már peniglen ezentúl cuius regio eius religio. Más szabálynak coki. Aminek Európában az is folyománya lészen, hogy nincs területen kívüli állampolgárság. Lehetőleg. Ha már valaki valahova születni kényszerült a teremtőnk akaratából, annak az állodalom adott állampolgárságot. S ha aztán egy másik országban vert tanyát ezen ember, egy idő után kapott egy másikat, ha ő és új hazája jónak találta. De már csak olyan, hogy valakinek személyesen fizikai értelemben semmi „köze” se vagyon egy másik állodalomhoz (nem pedig nemzetiséghez, vagy ahogy újabban neveztetik: a nemzethez – figyelem, én e „közt” el nem vitattam, most se’ teszem), ottan nem lakik, ottan adót nem fizet, oszt mégis állampolgárrá teend, hát ilyet csak nagy ritkán csinál egy ország saját jószándékából. Az olaszok meg görögök tettek ilyet, igaz. De mert nékik sokáig államuk nem lévén, s mert éltek nagy krisztusi szegénységben, sokan mentek hét tengeren túlra. S azt se feledd, te bikkmakk magyar, véssed azt is galagonya eszedbe, hogy ezek a regulák még akkortájt keletkeztek, midőn se az Olasz, se a Görög nem volt tagja az Uniónak. Mint ahogy a most nagy bőszen felemlegetett tót meg oláh regulák is az idő előttiek.

Már akkor te erre mondhatod, volt eddig így, most már pedig leszen emígy. Elég a szűkkeblűségből és riadalomból, mitől féljen már most a magabízó Magyar? A történelem kereke elfordul az idő előre haladtával – bölcselkedsz. – El ám, de el nem ferdül, ha el nem ferdítend. Ejnye, te jószág, hát nem tudod-é, hogy az államnak kötelmei vannak a maga állampolgárai iránt? Miféle bajok születendnek akkor, hogyha a románok vagy a tótok vagy a rácok vagy az ukránok (ezekről én korábban nem hallottam, de már ők is állodalmat serénykedtek ki maga maguknak) országaiban élő sok-sok ezer magyar ’állampolgárokkal’ valami egyetemlegesen és személyükben is történik? Hát akkor most mit tehessen a magyaroknak országa?

De még. Vedd csak azt, mi lenne itten, ha az a maréknyi rácság vagy tótság mostan állampolgárságot szerzend saját ’anyaországától’, oszt ezek meg összekülönböznének a magyar magyarokkal. Mármost kihez legyen lojális a szegény rác meg a tót? Hasonlítsd egybe! Vajjon, nem te is ötödik, hatodik vagy hetedik hadoszlopról szónokolnál-e? Úgy-e? Már peniglen ilyen véres szájú demagógok sokan vannak a mi szomszédságunkban, akik igen csak keserítik a mi külországi magyarjaink életét eddigelé is. Hát eztán mármost egy ilyen sebtiben összeeszkábált törvényczikk éppen azt éri el, amit megakadályozni szeretend. Nem egyesít, hanem széjjelszakít.

A tótországi, felvidéki magyarok arra kérik a diétát, halassza el a törvényczikk sürgős tárgyalását, addig legalábbis, míg ottan a választást megtartják. Mert hát egymásra licitálnak a vad magyarfalók, s félő a túdatlan népség nem fogja fel, hogy nem ártani akar a Magyar, éppenséggel szolgálni, igaz, már csak a maga fajta belinek. Ami meg azt szüle, hogy épp’ azok maradhatnak a ministerek, követek, akik nékünk, magyaroknak legnagyobb ellenjeink.

Ebből is láthatod, Amice, mindig leszen valamely olyan külországi esemény vagy tán belországi is, mely alkalmatlanná teszi efféle törvényczikk becikkelyezését. Lehet választás még az oláhnál, rácnál is meg a többi nemzetiségnél példának okáért, nem csak a tót atyafiaknál. Mármost üdvös lehet-e egy olyan regula, amely a napállástól vagy a széljárástól függően nyeri el helyességét vagy értelmét? Énszerintem nem.

Történelmi igazságtételről meg nemzetegyesítésről szónokolnak a törvényczikk zsivajgó hívei, némely nagy mellényesek, dolmányos varjak még a kardjukat is csörtetik hozzá, mások meg prókátori ravaszkodással csavarják a szót, hátha sikerül elaltatni a szomszédok figyelmét. De már ez nem fog lenni, de mi fő, se igazság, se egység nem lészen, csak peshedés és rothadás. És ebben nem csak a magyarra acsargó tótok meg a többi népség a ludasok.

Megmondom én neked meg hasonszőrű kenyereseidnek, mi vón jó, ha tennéd, mi lenne a felelős magatartás. Vegyed példának az eszes németet és az ő törvényét. Ne tévelyegjél hát te abba’ a se füle, se farka területen kívüli (extra Hungariam) kettős állampolgárságba’. Ködkép az a kedély láthatárán, bárha mérgező annak gőzét belélegezni is. Inkább vedd komolyan a te állampolgársági szabályaidat, és bírd rá a te hatóságodat arra, hogy cselekedjen már ezután a törvénycikk betűi szerint. Vagy ha úgy nem lehet, csapd el őt, vagy peniglen töltsd fel értelemmel a szabályokat. Vagyis aki magyar vagy felmenői hetedíziglen az apostoli magyar király alattvalói voltak, de eddigele külországban élt, annak, ha itt Magyarországon verne tanyát, mihamarább, automatice adandjátok meg az állampolgárságot, mert ha a magyar állodalom védelmére szomjúhozik, akkor azt itt kaphatja meg a legnagyobb konfúzió nélkül. S tényleg, ő biza nem tehet arról, hogy a franciák Bakonyja, Párizs városának melletti Trianonban őt vagy őseit elszakították édes hazánktúl. De arról már mi se tehetünk, akik itt rekedtünk. Sőt a rác, a tót meg a többi nép és annak mai államai se tehetnek róla, bármi undok vagy böszme természete is legyen státusférfijaiknak.

Mert a Magyar bár az Isten kiválasztott népe, szentigaz, mégse azonos ővéle, nem istenség ő, s így nincsen omnipotenciája. A mostan regnáló szabályokat és a mindenütt leledző egzigenciákat még a legnagyobb magyarok se képesek felrúgni, még a Magyar Polgári Szövetség Semjén Orbán által vezérelt győzedelmes serege se. És jól van ez így. Jegyezd meg egy életre, ezek a minket is regulázó kötelmek, bárminő terhesek, óvnak minket is más népek és idegen státusférfiak önkényétől, cudarságától, édes egy szentem.

Már a régi görögök is. Pontosítok: még a régi görögök sem – értették meg igazán, hogyan is, milyen szabályszerűségek alapján működik az afrikai gazdaság. Hérodotosz az i. e. V. században például arról ír, hogy a karthágóiak a legdélebbi afrikai gyarmatukon túl az ún. „csendes kereskedelem” módszerével üzleteltek arannyal. A „történetírás atyja” szerint ez úgy nézett volna ki, hogy a távolról érkező kereskedők a kereskedelmi gyakorlattal nem rendelkező bennszülöttekkel (úgymint feketék) aképpen cseréltek árut, hogy a látogatók kihelyezték csereportékájukat, majd elvonultak. Mire a helyiek odarakták mellé a szerintük méltányos ellenértéket, majd ők is hátrahúzódtak. A kereskedők megvizsgálták az árut, s addig ment a bújócska, ameddig meg nem elégedtek a helyiek csereajánlatával.

A „csendes kereskedelem” azonban aligha létezett ebben a formában. J. D. Fage és W. Tordoff történészek szerint ez a meskete valójában arra szolgált, hogy elleplezze a jó kapcsolatokkal rendelkező kereskedők helyi ügynökhálózatát, és távol tartsa a riválisaikat. Épeszű kereskedő ugyanis aligha vállalhatta annak a kockázatát, hogy a hosszú és veszélyes utat megtéve őrizetlenül kiteregesse portékáját, amivel aztán a helyiek meglépnek. De az átverés elég sikeres lehetett, mert még az i. sz. 11. századi ősi Ghánáról is azt írják az arab utazók, hogy a töméntelen ghánai arany tekintélyes része a birodalomtól délre elterülő Lobiból, sőt Asantiból származott, mégpedig „csendes kereskedelem” révén. A helyzet azonban az, hogy a helyi, dzsennei kalmároknak jól felfogott érdekük volt a szaharai arab kereskedők távoltartása az aranybányászoktól, ezért terjesztették tehát úton-útfélen a legendát.

Háztartási keksz

Mi egyelőre se ezzel a legendával, se magával a „csendes kereskedelemmel” nem találkoztunk itt Arushában. Annál több egyéb furcsasággal a kereskedelem, a gazdaság területén.

Ami rögtön szembeötlő az a „gazdasági–háztartási egységek” a nyugatitól eltérő mérete. Nálunk jobb esetben a nukleáris család feleltethető meg leginkább egy háztartásnak, ami egyre több esetben egyetlen személy. A modern nyugati ember nem szívesen közösködik sem a testvéreivel, sem a szüleivel, igyekszik minél inkább izolálni, függetleníteni magát pénzügyileg és gazdaságilag. A háztartási egységek zsugorodását és bezárkózását a korábban elképzelhetetlen gazdasági lehetőségek teszik lehetővé: a nagy többségnek megvan az esélye, hogy maga boldoguljon, és a gyengéknek (idősek, gyerekek, betegek, munkanélküliek, szegények) is – többé-kevésbé – intézményesített segítség áll rendelkezésükre.

Nyilván, nálunk sem volt mindig így, rokoni, szívességi, lokális, nemzetségi, közösségi, korosztályi kapcsolatok egész hálózata vette körül korábban az európai háztartásokat. Nem a profit maximalizálására tört egykor a nyugati háztartás sem, sokkal inkább a bevételek maximalizálására. Éppen ezért néhány évszázada még a mai háztartásnagyságnak a többszöröse volt szokásban, ráadásul az egység határai gyakran és rugalmasan változtak (lásd. pl. a hagyományos európai nagycsaládot). Éppúgy, mint itt.

Barátok közt

Polányi Károly szerint különösen a nem ipari társadalmakban csak nehezen húzható meg a határ a gazdaság és más szférák, a vallás, a rokonság, a törzs, a lakóhely vagy a társadalom között. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy a klasszikus közgazdaságtan szabályaival sokszor lehetetlen megmagyarázni, mi is történik az afrikai gazdaságban. Nem szeretnék feleslegesen orientizálni, a különbségek így is elég látványosak.

A kiterjedt korrupcióra, nepotizmusra és urambátyám világra közkeletű magyarázat, hogy a pozícióhoz jutó családfőnek kötelessége nem csak a szűken vett családja eltartása, hanem a nemzetség, a törzs, az előmenetelét támogató „barátok” sokszor mohó igényeinek kielégítése. Egy férfinak ezer és ezer társadalmi kapcsolata keletkezik élete során, ami ezer és ezer kötelezettséget jelent, amelyektől rettentő nehéz megszabadulni.

Egy kenyai (kikuju) jóismerősünk például még nyugdíj közeledtével is fizeti anyósának a feleségváltságot. Ugyanő, bár jó házasságban él, ha igénybe veszi asszonya szolgálatait (hajvágás, masszázs, miegyéb), szó szerint ki kell fizetnie az asszonyt. Egy jogász barátunk személy szerint ismeri szinte a teljes kelet-afrikai politikai elitet, számtalanszor kínálták meg már zsíros állással, jó földekkel, pénzzel, persze azzal, hogy majd egyszer lehet, hogy lesz egy kérésük. Igazából ezt mondani se kell, mindenki jól tudja: szívességért szívesség jár cserébe.

Gulyabank, borjúkamat

Az antropológiának van egy ága, a kulturális gazdaságtan, amely azt kutatja, mi a gazdálkodás kulturális jelentősége. Úgy gondolják, hogy a gazdaság szereplői a nem ipari társadalmakban is haszonra törnek, de hogy mit tekintenek nyereségnek és milyen eszközöket használnak az elérésük érdekében, az kulturálisan eltérő. A miénktől különböző, olykor meghökkentő viselkedésnek is van tehát magyarázata, csak nem mindig könnyű megtalálni.

Szomorú könyvében Széchenyi Zsigmond, amely tulajdonképpen nem az átalakuló Afrikáról, nem is a vadászatról, hanem az öregedésről, az életből való kikopásról ad szívszorító képet; szóval Széchenyi a Denaturált Afrikában hosszan írt 1964-ben a kelet-afrikaiak kincsképző szokásairól. Az egykori leírás, noha az etnológusok bizonyára elnagyoltnak tartják, még a mai pásztorkodó maszájokra is, pontosabban sok maszájra illik. 

Nagy vadászutazónk kétségbeesetten és sértetten konstatálja, hogy erősen pusztul az afrikai vadállomány. Az okokat keresve arra jut, hogy leginkább a megnövekedett népesség és az ő lábasjószágjaik, elsősorban a „túlszaporított”, ötven év alatt megtízszereződő szarvasmarha-állományuk veszélyezteti a vadonság élővilágát. „Európai eszünknek felfoghatatlan, hogy a bennszülött világért sem hajlandó állatállománya minőségi javítására. […] a bennszülött szemében teljesen mellékes a háziállat minősége – csakis a mennyisége fontos” – mondja Széchenyi. (Blixen ezt másként látta, de sebaj.) Pedig fajtaváltással, véli a vadász, fele annyi állat is elég lenne. De a pásztorok hajthatatlanságának a magyarázatát is megleli: az állatok száma határozza meg a családfő gazdagságát, hogy marhái kövérek-e, soványak-e, jól vagy rosszul tejelnek-e, egyre megy, a lényeg, hogy jó sok legyen belőlük. A gulya a bank, feleségét is tehénnel lehet venni, a csere alapja nem az állatok minősége, hanem a száma. Márpedig csorda nagysága és a feleségek száma rangsorolja a családfőt, így ennek megfelelően ő minél több kisméretű, púpos állatban akarja tezaurálni vagyonát. A tehén borjadzása a bankbetét kamata.

A patrónus sirámai

Néhai kertészünk, Lesinoy (igen, meghalt, szegény – bővebben erről talán majd később) szabályosan belebetegedett, hogy állatai sorra döglöttek Longidóban. Az azonban, hogy a szárazság és éhínség miatt az állatait eladja, marháinak takarmányt, családjának ételt s majd a vész múltával új tenyészállatokat vásároljon, fel sem vetődött benne. Vagy ha fel is vetődött, elvetette, mondván, „nem olyan a gazdasági környezet”. És valóban nem olyan, újítóknak a falvakban nem sok babér terem, mert a háztartások arrafelé nem kapitalista „célszerűséggel” működnek. A tejelő állat egyébként sem csak presztízs és kincs, de mindennapi tápanyagforrás is a maszájoknak, amitől a jövendő bizonytalan haszon miatt rettentő nehéz megválni.

Lesinoy is inkább a hagyományos patrónus–kliens kapcsolatban keresett megoldást, nem pedig a piacon. Kétségbeesésében minket, munkaadóit pumpolta, amíg tudta. Amikor már nem tudta, akkor a feleségét küldte hozzánk. Hitelezők lettünk, kevéske kihelyezett pénzünk most sírba szállt emberünkkel. A munkaadó ugyanis bizonyos értelemben – én persze azt szeretném, minél kevésbé – errefelé (is) magára veszi munkavállalói ügyes-bajos dolgait. Világos, minden kellemetlenség, kínos jelenetek ellenére, a mi helyzetünk sokkal jobb, mint alkalmazottainké.

Az elvárásoknak igyekszünk megfelelni. Ajándékokat adunk embereinknek, iskoláztatjuk őket, és karácsonyra félhavi bérnek megfelelő prémiumot is kapott mindegyikük. Arra azonban megpróbálunk vigyázni, hogy nehogy úgy járjunk, mint Nigel Barley, a „zöldfülű antropológus”, aki a kameruni doajóknál annyira belebonyolódott a kényelmetlen szívességekbe, hogy nem is tudott belőle kikavarodni. Elvégre mi nem résztvevő megfigyeléssel foglalkozunk, helyzetünk inkább hasonlít a telepesekéhez.

Árszabás

Ha már Barley. Ő is megfigyelte, hogy a fehéreknek Afrikában minden vackot el lehet adni, feltéve, ha az árus szemérmetlenül magas árat szab. A vásárló ugyanis a magas ár következtében úgy érzi, valami különlegességhez jut, valami olyan kerül a birtokába, amelyet vétek lenne otthagyni. Nyilván ez a tapasztalat áll amögött, hogy az afrikai fekete „kereskedők” és „szolgáltatók” eszetlenül, ha tetszik pofátlanul drágára tartják árujukat, szolgáltatásukat. Mindezt látszólag azzal a magabiztos tudattal, hogy a reménybeli vevőnek még szívességet is tesznek.

Lehet ezen háborogni, de felesleges időpocsékolás. Jobb, ha az idegen már a vásárlás előtt jó előre eldönti, mekkora árat hajlandó kifizetni, és e szerint alakítja stratégiáját. Nem túl bonyolult a dolog: ha ő orcátlanul magas árral nyit, mi pimaszul alacsonnyal kontrázunk, s az alkudozás során szépen eljuthatunk az eredeti szélsőértékek számtani közepéhez. Másik stratégia a kapituláció. Végülis miért ne fizethetnénk többet, mint a helyiek? Nagy szerencsének tartjuk, hogy itt lehetünk. Akkor meg miért ne adnánk vissza valamit a vendéglátónknak? Mi szükségünk van nekünk arra, hogy ezekkel a „derék, szegény ördögökkel” ideges kötélhúzásba bonyolódjunk?

Az igazat megvallva, mi a legtöbbször mégis inkább alkudozunk. Ideológiánk is van hozzá: nem szeretjük, ha a feketék fejőstehénnek nézik a fehéreket, és „minden mindegy” költekezésünkkel nem akarjuk az utánunk jövő, vékonyabb bukszájú sorstársaink esélyeit teljesen lerontani.

Rafiki és mzungu prájsz

Főleg persze nem a „szegény ördögökkel” nehéz az üzletkötés. Bár arra is akad példa. A maszáj falvakban például többszörösét kérik a fűzött-gyöngyékszerekért, mint itt a városban, és az asszonyok arrafelé csökönyös alkudozók. Nem csoda, hiszen gyakran egy-egy eladott bizsu árán megoldódik a havi bolti beszerzés. Az is világos, hogy más üzleti viselkedés várható el attól, akinek öt nyaklánca vagy karperece van, mint akinek ötezer. A maszáj helyzete hasonlít a pecáséhoz, aki kevéske csalijára ügyelve próbál minél nagyobb halat fogni. A sok ezer csalival halászó bizsukereskedőnek elvileg mindegy, hogy mekkora halak akadnak hálójába, az összmennyiség, az átlagérték a lényeg.

Elvileg, de nem a gyakorlatban. Mert a bizsukereskedők magatartása nem halászokét, hanem a keselyűkét idézi. A turisztikailag felkapott területeken fészkelnek, ott gubbasztanak hibbant amerikai turistákra várva, hogy iparművészeti remekként, aranyárban adják el nekik a Malajziában szőtt maszájkendőt vagy a Kínában faragott ébenszobrokat. Tőlük lehet hallani a legtöbbet, hogy „Disziz rafiki prájsz”, vagyis hogy „ez baráti ár”. Mindig nagy a vigasság, amikor a feleségem odakontráz nekik: „Disziz not rafiki prájsz, disziz mzungu prájsz”, vagyis „ez nem baráti ár, hanem fehér ár”. Elismerően hahotáznak, gratulálnak Zsuzsinak a pompás visszavágáshoz, de persze nem engednek. Üzlet pedig nem lesz.

Az országban kettős árszabás működik, egyik a helyieknek, másik a mzunguknak. Erre az is lehetőséget kínál, hogy a szupermarketeken meg a vendéglőkön kívül alig van olyan hely, ahol fel lenne tüntetve az ár. Ha a messziről jövő nem szereti, hogy „becsapják”, legjobb, ha indiaiakkal üzletel. Ők rettentően készségesek, s tudatában vannak, mi kell a standardizált bevásárlóközpontokban szocializálódott, a lihegő, kiabáló, sértődött fekete mozgóárusoktól kóválygó nyugatinak: biztonság, szívélyesség, figyelem és a kölcsönösségnek legalábbis a látszata. Meglehet, az indiaiaknál is valamivel többet fizetsz, mint egy tájékozott helyi, a különbséget mégis méltányosnak tartod. Nem csoda, ha a fekete kereskedőket elönti a pulykaméreg, ha nem az ő boltjukban, hanem indiainál vásárolunk. Olyasféléket sziszegnek róluk, mint a kelet-európai antiszemiták a zsidókról. Az azonban csak ritkán fordul elő, hogy átvennék vevőfogó „praktikáikat”.

Nyugati kitérő

Az etnológia jól ismeri a jelenséget, hogy a cserénél a cserepartner vagy a tulajdonosok társadalmi pozíciója nagyban befolyásolja az üzletet. Leegyszerűsítve: a gazdag ember többet fizet, sőt kutyakötelessége, hogy többet fizessen. Jobb ezzel megbarátkozni.

Helmut Schoeck szociológus számos példával igazolta, hogy a nem kapitalista, preindusztriális társadalmakban a vevő csalónak tekinti az eladót, az eladó pedig tolvajnak a vevőt. „Még ha tisztességes vétel is volt jó pénzért, az eladó akkor is irigyli a vevőtől a fölényt, amely fizetési képességben, tehát valami aktívban mutatkozik meg” – írja a konzervatív tudós. De nem csak istentől elhagyott mexikói falvakban vagy Arushában találkozni efféle (irigy) emberi reakciókkal. Schoeck ismertet egy esetet, amikor a Princeton egyetem kiadója (sznobizmusból?) azzal a megjegyzéssel küldte vissza a hivatásos szerencsejátékosoknak egy nehéz játékelméleti könyvért küldött csekkjüket: „de hát úgysem értenék”.

A nyugati világban azonban ma már az efféle vevőriogató, finnyáskodó válogatás csak elvétve fordul elő, valamint alapvetően a kereslet és a kínálat határozza meg az árat, a felek ideális esetben kiegyensúlyozott reciprocitásra törekednek, nem pedig negatívra, magyarán csalásra, becsapásra. Az ügylet során többnyire mindenki jól jár, vagy legalábbis nem jár rosszul.

Lelki megpróbáltatások

Itt még biztosan másképpen mennek a dolgok. Karácsony előtt autót akartunk otthonról érkező rokonainknak bérelni. Ők jó nagyot szerettek volna, erőset, tágasat, amely szafarizásra és hosszú útra is alkalmas, ráadásul nyitható a teteje. Azt gondoltunk a decemberi turista főszezonban nehéz lesz majd szerezni, de végül, szerencsére, több autó és tulaj közt válogathattunk. Kifejezetten nagy volt a kínálat.

Válogatás során a legmeghökkentőbb kalandunk egy a szafariüzletben érdekelt fekete férfival volt, aki a meglehetős, géperejű járgányának napi bérleti díját 300 dollárban szabta meg. Na, már most, a hivatalos autókölcsönzők sem kérnek napi 150–160 dollárnál többet, sőt ha hosszabb ideig használjuk a kocsit, engedményt is adnak. Nekünk 12 napra kellett volna, ami az újsütetű ismerősünk szabta díj szerint 3600 dollárt, mintegy 700 ezer forintot jelentett volna. Elképedtünk, magyaráztuk neki, hogy de hisz, ez bolondság, így sohasem fogja kiadni a kocsiját. Őszintén, tényleg őszintén nem értett bennünket: de hát neki annyi aggódást jelent majd, hogy mi lesz az autóval 12 napon át távol tőle, hogy ő el se tudja képzelni, hogy kevesebbért megválhatna tőle. Hiába szembesítettük a piaci helyzettel, az elszenvedni várt lelki teher, az álmatlan éjszakák szerint szabta meg az árat. Ezt mi akceptáltuk, aztán kivettünk egy másik autót napi 90 dolcsiért.

Alkalmazkodás a válsághoz

A kereslet és kínálat szabályai egyébként sem érvényesülnek itt előírásszerűen. Mondhatni, előírásszerűen nem érvényesülnek. Zsuzsi munkahelye, az ICTR előbb-utóbb befejezi áldásos tevékenységét itt Arushában. Családi taxisunk, Frank már most előre panaszkodik, hogy nem tudja, mi lesz vele meg az egész üzletággal. Az árcsökkentés, naná, azonban szóba se jöhet. A taxisok közti verseny korlátozva van, az a fuvarozó, aki csökkentené „tarifáit” (valójában a viteldíj megállapítása itt is pofára megy), elárulná taxistársait és kiközösítenék. Azzal viccelődtem, hogy majd érdemes lesz megfigyelni, minél kisebb lesz a kereslet, annál magasabbra verik fel az árakat. Akkor ezt tréfának gondoltam, de a dolog itt tényleg így működik. Jó, eleget éltem Magyarországon ahhoz, hogy ne lepődjek meg komolyabban. De hát ezek szerint mégsem eleget.

A tanzániai turizmus tavaly állítólag 30 százalékkal esett vissza. Mire a nemzeti parkokat működtető állami vállalat hogyan reagált? Megemelte a belépti díjakat. A döntéshozó logikája, vegyük észre, számtani értelemben világos, ha kevesebb a látogató, akkor a korábbihoz hasonló bevétel elérése érdekében növelni kell a díjakat. Közgazdasági értelemben azért vannak kétségeink, de hát Afrika a csodák kontinense.

Végül egy másik példa a kereslet és kínálat összefüggésének helyi olvasatára. A december itt is kereskedelmi, fogyasztási, sőt turisztikai főszezon. Magától értetődő tehát, hogy az üzletek erre az időszakra ünnepi nyitva tartást vezettek be. A csavar a dologban, hogy a boltok nem hosszabb, hanem rövid ideig voltak nyitva. Meg is fejtettem, miért, hogy a kereskedők is megejthessék az ünnepi bevásárlásaikat. Csakhogy a megnyújtott ebédidőben a másik bolt is zárva volt, tehát meg kellett várniuk, míg amaz kinyit. Emiatt aztán az ünnepi nyitva tartás megkurtította időt sem tudták tartani, amelyik üzlet délután háromra ígérte az újranyitást, boltosa híján a gyakorlatban csak egy órával később fogadhatta vevőit.

Egy biztos, az arushai ünnepi nyitva tartásnak nem lehet rasszista olvasata. Fekete és indiai boltosok éppúgy életbe léptették, mint a felkapott vendéglőket üzemeltető fehérek, akik éppen ezt a „csendes” időszakot pécézték ki arra, hogy két-három hétre bezárjanak.

Hongó

Általános jelenség errefelé, hogy bámész turistától mindenfelé pénz kérnek az áthaladásért. Ez már csak azért is szokatlan volt nekünk, mert itt a földek állami tulajdonban vannak. Ehhez képest rendszeresen fordul elő velünk, hogy madarászás közben gyerekek vagy asszonyok bukkannak fel, hogy fizessünk nekik. Tényleg fizessünk? Mekkora a méltányos összeg? Csupa kisszerű dilemma. Zavarunkat az is fokozza, hogy most kinek is adjunk; s ha adunk, akkor biztosan annak adunk-e, akinek dukál. Azt a fajta salabaktert ugyanis, mint Maji Motóban, aki jegyet is ad, és láthatóan hivatalos személy, csak keveset látni.

És vannak cselek is. A Ngaramtoni melletti erdészeti akadémia területére például sorompón keresztül lehet bejutni. Készségesen be is engedtek bennünket, szétnéztünk a telepen, még feljebb is mentünk, de az út porcsapdái visszafordítottak bennünket. Kifelé menet aztán egy asszony perdült elénk, hogy a környezet és a családok védelme érdekében fizetnünk kell. Zsuzsi elemében volt, vitatkozni kezdett, oly eredményesen, hogy a sorompóőr is elröhögte magát. A követelés tényleg abszurdnak tetszett. Végül kiegyeztünk az „árban”, és kocsinkkal vagy kétszáz méterig elvittük az egyik siheder falubelit.

Az útvámszedés nem újkeletű Kelet-Afrikában, sőt tulajdonképpen a régi szokás él tovább. Kittenberger Kálmán is ír arról, hogy a „szafáriknak” bőséges hongót, váltságdíjat kellett fizetniük, ha egy törzs területén akartak áthaladni. A karavánok még akkor is megfizették a summát, ha egyébként nem kellett tartaniuk a rosszul felfegyverzett helyiektől, mert az utazók biztosítani akarták a törzs értékes barátságát. Én például szívesen rónám le a hongót, ha azzal elérhetném, hogy ne tapadjon rám minden gyalogszafarin egy-egy népes gyerekcsapat. De, sajna, a mai hongófizetés csak arra jó, hogy még többen vegyenek körül.

Az itteniek – és Barleytól tudom, hogy a nyugat-afrikaiak szintúgy – ugyanis képtelenek megérteni a nyugati ember csend- és egyedüllét-mániáját. Fel nem foghatják, hogy mi abban a zavaró, ha a távcsöved után kapkodva, karattyolva körbevesznek. A doajók képzete szerint a fehérek valójában egykor meghalt fekete varázslók fehér bőrbe bújva, és azért szeretnek egyedül lenni, hogy a fekete emberek ne láthassák, amikor kibújnak a bőrükből. De ennek már tényleg semmi köze se a politikai, se a kulturális gazdaságtanhoz. Mára tehát vége, megyek, kicipzározom magam.

Tűzkeresztség. Elég hülye fogalom. Valamiféle hadi beavatást jelent, ami egyáltalán nem kellemes a procedúrán átesőnek. Fütyülnek a lövedékek, erre srapnel, arra gránát. Eddig olyan voltál, most már ilyen lettél. Belenőttél a mundérba, apukám, most már kiérdemled. Csak a bolond és a hős vágyik az effélére, az okos ember messzire elkerüli. De háborúban, Afrikában hiába kerülgeti, nem lehet megúszni, mert valahogy mégis elé pofátlankodik, mégpedig olyan furfangosan, hogy át kell rajta esni, mármint a tűzkeresztségen. Ha háború, háború, ha Afrika, akkor Afrika. Nincs kecmec.

A mi beavatásunk csak afféle védőoltás, kis szurka volt a nagyobb bajok elkerülésére. Legalábbis remélem. A különbség az, hogy a védőoltásra fel lehet készülni, az elakadásra meg nem. Pedig elég haváriát, tengelytörést, kerékelhagyást, fejre állást láttunk már Tanzánia útjain ahhoz, hogy kellően óvatosak legyünk. Éppen amiatt béreltünk böhöm nagy szafarikocsit profi sofőröstül, mert meg akartuk előzni a bajokat. De ahogy a görög mítoszokban és sorstragédiákban lenni szokott, éppen a sorsunk elől menekvés okozta végzetünket. Múlt szombaton ütött az óránk, mi meg előtte nem hallottuk a ketyegést.

Mert ki gondolta akkor, hogy sofőrünk, a vidám és készséges Stanley nagy vidámságában és még nagyobb készségességben pontosan egy láp kellős közepére navigálja majd négytonnás autóját? Mindezt valami általunk ismeretlen okból, miközben számos biztonságos úton eljuthattunk volna A-ból B-be, ráadásul mi leginkább gyalogolni akartunk, nem sétakocsikázni. Meresztgettük is a szemünket, mit csinál már most ez a Stanley.

Sokáig nem kellett vívódnunk, hamar megfeneklettünk. Először itt Afrikában. Autónk bal első kereke tengelyig a fekete kulimászba ragadt. Nem is sár ez, inkább valami szuper biztos, koromfekete pillanatragasztó, mint a szurok. Az űrtechnikában is használhatnák. Vezetőnk, James sztoikus nyugalommal magyarázta (könnyű neki, angol), hogy a talaj felső rétege is vulkanikus eredetű, ezért ennyire finomak a szemcséi, mint a pernye, ami esővízzel egyesülve verhetetlen kocsifogó. Azt mondta, ez velejár. Mindig tanul az ember.

Sofőrünk még biztatóan hozzátette, hogy „hakuna matata”, vagyis ne aggódj, cimbora. Ha ezt hallod, jobb, ha elkészülsz a legrosszabbra, sáskajárás, földrengés, ebola. És mivel én már csak magyar maradok, rögtön arra is készültem, a néhány perce még napsugaras lelkem egén sötét felhők gyülekeztek, amihez megfelelő hátteret nyújtott, hogy Nanja felett is gyülekeztek a zivatarfellegek. – Hát, ez lenne csak a nyerő. Még egy jó kis decemberi zuhé, miközben a sárban tapicskolunk. Mindez három savanyú képű gyerekem szeme láttára, akiket nagy nehezen rávettünk, hogy velünk jöjjenek – keseregtem. Balsors akit régen tép…

Stanley viszont nem lacafacázott. Nyilván, a tanzán himnusz nem ennyire búvalbélelt, mint a miénk. Nekivetkőzött, majd üstöllést nekilátott az autómentésnek. Fütyörészve, vidáman. A környező csordák maszáj pásztorai, átlagéletkor nyolc év, érdeklődve körénk gyűltek. Nagy show voltunk, szent igaz. Zsuzsi és James nem akarták zavarni a mentési műveletet, arrébb vonultak, naná, pompás madárra akadtak a sártenger közepén. Ah, vöröscsőrű bivalymadár! Az valóban szép.

A fiaim viszont érzékelték a helyzet drámaiságát (látva az én ábrázatomat, ez, persze, nem volt túlságosan nehéz), és segédkezni próbáltak optimista sofőrünknek. Aki eleinte elhessegette őket, mondván, ő majd maga megoldja. Aztán jobb belátásra tért. De erről később.

Autónk hátulja számos kincset rejtett. Ott volt először is egy óriási emelő. – Na, ez már valami – biztattam magam –, ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség. Egész addig ezt gondoltam, amíg a másfél méteres instrumentum meg egy alárakott benzines kanna el nem tűnt a sárban. – Hoppá, proaktívnak kell lenni, különben itt kezdünk új életet – hasított belém felismerés, a menedzsertanfolyamok esszenciális bölcsessége. Eközben Zsuzsi és James a szürkehátú gébics egy pompás példányára akadt. – Pásztorkodás, tejipar, falusi turizmus, vályogvetés, kuruzslás – vetettem számot a lokális lehetőségekkel.

Stanley kincsestárából újabb és újabb szerszámok kerültek elő, az ásó és valami csákányféle látszott a legalkalmasabbnak szabadításunkra. Ásni kezdett, a csákányfejszével pedig a sarat csépelte. Derekasan küzdött, pedig a sár levakarhatatlanul a szerszámokra tapadt, olykor úgy nézett ki, inkább újabb sárdarabokat tapaszt a kerékhez, mintsem ritkítaná a dágványt. Mintha egy csintalan gyerek oda–vissza tekergette volna a videót.

Érdemes vadászírókat és utazókat olvasni, mert nekünk, mzunguknak jött a megvilágosodás, ide kövek kellenek vagy valami palló. Nem kis feladat a lápon efféléket találni. Én egyet se leltem. A fiaim nálamnál ügyesebbek voltak, néhány kődarab csak összejött. – Hát, az meg miféle szövőmadár lehet? – tette fel a jogosnak tűnő kérdést Zsuzsi.

Mindenesetre Stanley egy idő után úgy döntött, csak meg kéne már próbálni kikecmeregni. Bízott az autója erejében. Elhamarkodottan. Mint a rozmaring a jó földbe, járművünk úgy bele volt gyökerezve az afrikai lápba. Samu tanácsot adott emberünknek, hogy tán most hátramenetben ne használja a négykerékmeghajtást, mert még inkább elássa a kocsit. Bennem meg felhorgadt, hogy itt a lóerők lótúrót nem érnek, ha nem toljuk meg mi magunk a monstrumot. Így aztán nekifeszültünk, Samu, James meg én, centiméterről centiméterre haladtunk, miközben Marci köveket tett a kerék alá, hogy az autó vissza már ne csúszhasson. Zsuzsi lelkében csíz- és pacsirtatrillák, az enyémben a Munkás gyászinduló, de legalábbis a volgai hajóvontatók dala.

Bőgő motor, füst, sár, tátott szájú maszáj gyerekcsapat – és néhány perces nekifeszülés után kinn a Land Cruiser.

– Ugye, megmondtam, hogy felesleges idegeskedni, nem lesz baj – vonta meg ötvenperces nyűglődésünk gyorsmérleget Zsuzsi. – Nézd csak, ott egy pompás fényseregély!

És még a felhők is elvonultak– naná, mi már be voltunk avatva –, dolguk lehetett, tán mások is elakadtak a pusztában, most már őket kellett ösztökélni.

A tevegelés még jobb. Ellenálló far azért nem árt hozzá, de könnyű súly is ajánlatos. Szóval leginkább a gyerekek élvezik. De az is jó dolog a tevében, hogy ha már nagyon fáj, le lehet róla szállni, és mellette kutyagolhatunk tovább. Márpedig Tanzániában fehér ember ritkán gyalogolhat, meg kell becsülni a lehetőséget.

Mi ezt a fene jó passziót, ezt a tevegelést már csak kipróbáltuk. És bevált. Igaz, alig hat órát töltöttünk tevetársaságban, tehát csínján kell bánni véleményünkkel. Ám ismerünk olyant is, aki egész a Nátron-tóig eltevegelt, az azért a mi kis panorámatúránkhoz képest már lehetett valami, és ő is elégedett volt. És hogy ki volt ő? Naná, hogy James Wolstencroft, a mi biztos tippadónk.

Szafarink a Pacsirtamezőnél emlegetett Mkuruban volt, és az apró Mkuru Camel Safari cég bonyolította. Ötünknek mintegy 15 ezer forintba került, hogy írjak valamit a pénzügyi kondíciókról is. Rajtunk kívül három teve kötelékbe fogva, és két gyalogos kísérő tartozott még a pelotonhoz. Azt mondják tevegelni azért is érdemes, mert az utazó olyan dolgokat lát, amire autóból, de még gyalogosan sincs módja. S ennek két oka van. Egyrészt a különleges nézőpont, mert hogy a teve magas állat, a fák koronájánál a szemmagasság; másrészt az állatok maguk közül valónak érzik a tevét, hát nem menekülnek fejvesztve, ha tevét látnak, hiszen a szemükben az ember csak tartozéka a nagy állatnak, extra púpja, és mint önálló tényező megszűnünk egy időre.

A tevegelés egyik veszélye is ebben rejlik, mivel irdatlan méretű, az utazó soha sincs árnyékban, útközben sohase kerül a fák koronája alá, éppen ezért, ha nem vigyáz, leég, napszúrást kap, kiszárad. Piszok nagy szerencsénk volt, mert a tevegelés alatt szinte végig borús volt az idő, és még csepegett is az eső.

Másik veszély, ha a tevék megmakacsolják magukat, és nem hajlandók a hajcsároknak engedelmeskedni. Feltűnt, hogy mennyire tisztelettudóan bánnak embereink az állatokkal. Még véletlen sem ütötték meg a felháborodástól prüszkölő tevéinket, amikor nem pattantak az ösztökélésre, csak „mintegy jelzésszerűen” lóbálták a botjukat. Elindulni és megállni a legnehezebb a tevéknek, leülni és felállni is megerőltető mutatvány nekik. De nálunk nem volt gond, megemberelték magukat. Már amennyire ilyesmire a hátastevék egyáltalán képesek.

Mbrema, Maszketo és Babu vitézül állta a sarat. A sorvezető Mbrema ugyan kapkodta a fejét az ízletes zöld hajtások után, de a hajcsárok ügyesen jobb belátásra bírták, a másik kettőnek erre esélye sem volt, annyira rövidre voltak kötve. Különösen a leghátsó Babunak nem, aki a tevecsorda ősapjának számít, tőle származik szinte mindegyik állat. Pedig imádnak rágni, azt biztos. Elég bizarr érzés, amikor feltűnik a válladnál a feje és a hátadra csorgatja zöld nyálát, de ki lehet bírni. (A teve jó dolog. Szépen párolog, és illatos az illata. Hagyjuk a poénkodást. Nagy Lajos jobb ebben. „A teve a sivatag hajója. Ebből következik, hogy a sivatag a teve tengere, sőt, hogy a hajó a tenger tevéje.” És a többi.)

A Pávián-barlangtól a bomáig

Az útról csak annyit, nem láttunk lélegzetelállító dolgokat, viaskodó oroszlánokat, akrobata majmokat vagy merészen vadászó ragadozó madarakat. Tán a párducteknős az egyetlen állatfaj, amivel addig még nem találkoztunk. De nem is ezért jöttünk. Viszont a táj már-már harmonikusnak tetszett; a vonulás szelíd hullámzásába még bele is tudtam volna aludni, ha nem hallottam volna arról, hogy nem jó magasról lezuhanni.

Igazából, szó sem volt itt harmóniáról, csak egy kicsit megkönnyebbült a vidék, ezt érezhettük. Egy évig nem volt ugyanis eső, és egy hete végre megjött. Korábban Kenyából is áthajtották ide az állatokat, mert ott még nagyobb a szárazság, rakásra döglenek a marhák, kecskék, juhok. Duplán kopott hát a legelő, ami nyilván újabb feszültség forrása. Túllegeltetés – sok egyéb mellett ettől rettegnek az itteniek. Az élővilág az esőt jó néven veszi, és úgy látszik, a nagy ínség után a kicsivel is beéri, minden kizöldült, a csontszáraz ágacskák végén is zöld hajtások.

Először a Pávián-barlanghoz mentünk, ahol éjszakánként alszanak a környék páviánjai. Szakrális helynek számít a maszájoknál. Ősszel ide, ebbe a kanyonba hajtanak marhákat, és együtt fogyasztják el őket rituálisan. Egyedül csak a férfiak.

A nők maradnak a falujukban, a bomában. Láttunk is közülük egyet, tüskesövénnyel kerített tapasztott köralakú kunyhókkal pettyezett, mintegy száz méter átmérőjú körterület, ahol csak egyetlen felnőtt férfi volt, egy vak. Egyik vezetőnk, aki maga nem maszáj, hanem wameru még egy kunyhóba is bevitt minket. Éppen főztek. Ugyan fojtogató volt a füst, de nem annyira, mint számítottunk rá. Apró lukon távozott a házból, így némi fény is vetült az edényre. A kedvünkért az asszonyok még zseblámpát is gyújtottak. Így szökdeltünk az időben a neolitikumtól egész a XXI. századig.

Gyerekek és asszonyok tapogatták Zsuzsit, hogy tényleg igazi-e, nem valami festék miatt ennyire fehér a bőre. Hozzám nem nyúltak, csak egy kutya dörgölőzött cefetül, amelyik a közeli Oikos táborából (olasz filantrópok működtetik) jött utánunk.

Aki szereti a nyugalmat meg a madarakat, és kedveli a sátorozást, annak őszintén ajánlom mind Mkuru Camel Safari, mind az Oikos táborait. Amennyire meg tudtuk ítélni, az előbbi valamivel fapadosabb, de rezerváltabb, mint az utóbbi. De mindkettő klassz. Eldöntöttük Zsuzsival, hogy mi feltétlenül kipróbáljuk őket. Elvégre a tevegelésben se csalódtunk.

Előre mondom, ez csak játszadozás lesz, blogra való elménckedés, ahogy az Antall-kormány idején mondták, „gondolatkísérlet”. Olyan láncolat, amiben sok a hiány, és a láncszemek is gyengék, meglehet, hogy egyáltalán nincsenek is. A semmiből indul és nagyjából oda is tér vissza. Tanulság: nulla. Jó, majdnem nulla. Megkerekedett a nagy fenék, jöhet hát a semmi, a semmiség.

Ottó és Gyula

Ha már ennyire belemerültem a madarászat és a megismerés kacskaringóinak taglalásába, íme, egy újabb anekdota, egyik kedvencem. Herman Ottónak (vagy kinek) senki nem akarta elhinni egy madarásztalálkozón (vagy min), hogy a kiváló madarászunk Magyarországon (vagy hol) láthatott kékbegyet (vagy mit). Mire a dühödt tudós fogta a puskáját, elment és lelőtt egyet belőle. Majd megdicsőülten kicsapta az asztalra a meghökkent társaság elé: – Tessék, uraim, íme, az állítólag nem létező madár. Aminek még az a csattanója, hogy utána évtizedekig tényleg nem volt nálunk (vagy hol) kékbegy.

Ezt a történetet, mikor gimnazista voltam, hallottam talán Rácz Imitől, és annak szemléltetésére szoktam mesélni (a bizonytalanságokat, persze, jótékonyan mellőzve), hogy egyrészt mennyire pusztító lehet a tudományos kíváncsiság, másrészt mennyire változékony a tudósi szerep és eszköztár.

Mint tegnap írtam, kalauzunk, James Wolstencroft harminc éve járt Magyarországon, sőt Madarász Gyulát is ismeri, aki Herman és Chernel István mellett a magyar ornitológia megteremtője. Angol vezetőnk persze nem ezért tud róla, hanem mert Madarász a világ madárvilágát is tanulmányozta, a szakma korabeli nagyjának számított. James elképedt, hogy a Madarász azt jelenti magyarul, hogy madarász. Ő előtte viccesnek találta a nevet, mert benne vannak a mad, az or és az ass angol szavak…

Na, én viszont ettől arra kaptam kedvet, hogy utánanézzek Madarász Gyulának. Ki is lenne ő, híres hazánkfia? És szerencsére a Wikipédián a szokásosnál sokkalta színvonalasabb leírás olvasható róla. (Egyébként is a magyar madaras internetoldalak nívója messze felülmúlja, mondjuk, az emlősökkel vagy a pókokkal foglalkozó hasonlókét. Csak így tovább, madarászok!) És ott van ez a kép, Madarásszal és Hermannal. Talán éppen azután, hogy a feldúlt Herman lepuffantotta az utolsó kékbegyet. A hosszúszakállú tudós elég morcosnak tűnik ahhoz, hogy az anekdota akár igaz legyen.

Négy derék férfiú puskákkal. Igaz, nyakukban kukker, de ki hinné ma róluk, hogy a madarászat pionírjai ők. Hogy Afrikánál maradjuk, afféle white huntereknek tűnnek inkább, akik megpihentek egy oázisban a hosszú és fárasztó szafari közben, túl már az első kancsó boron, rostélyosra várva.

Madarak és a nép

„Bizony csak a gonosz és a tudatlan bánthatja a madarat, mielőtt hogy meggyőződött volna, vajjon igazán káros-é az? Már mondottam is, de megismétlem, hogy magában a természetben nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Arra szükséges, hogy végezze az élő természetben azt a munkát, a melyet más teremtmény el sem végezhetne. Károssá és hasznossá az emberre nézve a madarat csak az ember maga teszi akkor, a mikor feltöri a gyepet és beveti oly maggal, mely tömeges termést ad, olyant, a mely madártáplálék is; vagy kertet, szőlőt állít oda, a hol azelőtt nem volt” – írta ízesen és okosan Herman.
 

Vajon tényleg ő, a madarak szenvedélyes szerelmese puffantotta-e le azt a bizonyos kékbegyet? Mert hát más kékbegyeket meg más ma védett madarakat bizonyítottan leterített. Ő maga írja. Miért szégyelte volna? Ő is azt tette, mint más korabeli madarászok. Mégpedig tudományos célzattal. Akit ez feldúl, gondoljon bele, hol volt akkor még digitális kamera, teleszkóp vagy hol voltak a jól használható madárhatározók, amelyekből az első korszerűeket éppen ezek a puskás emberek készítették.
 

Herman Ottó, mint sokan mások, szász létére igazi nagy magyar nacionalista volt. Hát most, hogyan olvassuk a magyar földművelő gazda (paraszt) iránti, a madarakéhoz hasonlatos rajongását? Működik-e „aki hazudik, az lop, aki lop, az…” primitív logikája? Nem hiszem. Miért pont itt működne?

Azért én mégis csak megkérdezném tőle az ámbitoson: már most némi fenntartással kezeljük-e vagy vegyük-e inkább szó szerint rajongó szavaid, Ottó bátyám? „Számot vetettem én is magammal és úgy találom, hogy volna még kötelességem. Im, kötelességérzetből annak az arasznyi életidőnek, mely a harangszóig még marad, egy részét Tenéked akarom szentelni szeretett magyar gazda Népem, mert különben is érzem szent kötelességemet, hogy a ki annyit forgolódtam barátságos tűzhelyednél, annyi okulást merítettem szokásodból; – lelked tiszta, romlatlan megnyilatkozásából pedig annyi virágot szedtem és kötöttem bokrétába – mondom, érezem kötelességemet, hogy hála fejében, okulásodra, de gyönyörűségedre is írjam meg ezt a kis könyvet, arról, a mi különben is érzi szereteted melegét: írjak az ég madarairól, azoknak hasznáról és káráról.” Imádtad és lepuffantottad? Imádtad, bátyámuram, és ha úgy hozta, elküldted őket a fenébe? Ő meg szótlanul szívná tovább tajtékját.

Bátor férfiúk

De, mint a fentiekből is látszik, felesleges az utólagos okoskodás, különösen perdöntő ismeretek híján kófic beszéd. Tudnivaló, az alkotás és az alkotó, a mű és művész erősen különbözik egymástól, csak a rajongó várja, hogy egybevágóak legyenek. Már most nekünk 2009-ben nem teljesen mindegy, hogy lepuffantotta-e a madarakat meg – ha egyáltalán – csúnyán bánt-e a pórnéppel? Különösen úgy, hogy nincs is esély arra, hogy az utóbbiról megtudjuk, miként is volt valójában. Itt vannak viszont a fontos és maradandó könyvek és intézményi kezdeményezések, Herman igazi öröksége.

És azt se feledjük, csak igen körültekintően ítélkezhetünk a régmúlt embereiről, legyen erre bármilyen nagy is a késztetésünk. S ha már az aprócska kékbegytől idáig jutottunk, megmondom, nekem nem igen tetszik, amikor okos emberek fitymálva leszólják Eötvös József vagy Jókai Mór liberális–nemesi–romantikus cigányképét. Nem mintha azt gondolnám, milyen jó lenne, ha manapság a cigányokhoz legalább XIX. századi módon viszonyulna a nemzet. De mérhetetlenül igazságtalannak látom, hogy az akkor igenis „haladó, modern, progresszív”, sőt erényes gondolatokat a fényes homlokú utódok az újat gondolás minden kockázata nélkül, magabiztosan söprik a szemétkosárba.

Márpedig Eötvös, Jókai és Herman nemcsak okos, szorgalmatos, de bátor ember volt. Fajsúlyos figurák. Na, ez a mostani majdnem nulla tanulság.

Ennyiféle található itt, Tanzániának ezen a részén. Kilenc. S ha már: éneklő bokorpacsirta (mirafra cantillans), vörösnyakú bokorpacsirta, fakó bokorpacsirta, sárgamellű pacsirta (mirafra poecilosterna), vörössipkás pacsirta (calandrella cinerea), Athi-menti rövidfarkú pacsirta (calandrella athensis), gesztenyehátú pintypacsirta (eremopterix leucotis), rövidfarkú pacsirta és az „igen ritka” Beesley-pacsirta (chersemones beesleyi). [Az általam magyarul fel nem talált madaraknál tüntetem fel zárójelben a latin elnevezésüket.] 

James-szel hárman három irányba, igaz, nem a Pacsirtamezőn

Bolondok lennénk, ha nem érdeklődnénk a madarak iránt – itt annyiféle van belőlük, és mégis kéznél vannak. Érdekesek, bolondosak és az európai szemnek egzotikusak. A domb tetején lévő kertes házunknál rengeteg madár van, és – noha vadállatok – voltaképpen a mókusok mellett a legkedvesebb háziállataink. Bár egyáltalán nem csendes társaság. A barna kánya folytonos vijjogása vagy a gesztenyebarna-szárnyú dalosseregély zajongása nem mindig kedves a fülnek, és lepkére vadászva a verandánkat is előszeretettel összeszarják, de ha nagyon akarnánk (nem akarjuk), elhessegethetnénk őket. Nem úgy, mint más zajforrásokat. A müezzinek hajnali fuldoklásával vagy a karizmatikus hitszónokok esti sikoltozásával megtelik a város meg az agyunk, ha akarjuk, ha nem. Akkor inkább már a zsibongó madarak.

Nem kell megijedni, a család nem akarja madáraszati szakbloggá alakítani szerény oldalunkat, és nem az erre való felkészülést szolgálta az egyhónapos hallgatás sem. Csak mostanában egyéb elfoglaltságaim voltak, azért nem írtam, a többiek pedig... De ez régi nóta, hagyjuk is.

Házi ragadozónk, a barna kánya

Most azért írok a madarakról, mert az utóbbi időben szafariaink erősen madarász jelleget öltöttek. Mégsem mondhatjuk rájuk kategorikusan, hogy madarászszafarik voltak, mert – noha a madarak iránti lelkesedésünkhöz kétség sem férhet – ahhoz a mesterséghez mi nem igen konyítunk. Viszont kellő díjazás fejében elkísért bennünket útjainkra egy valódi és pompás madarász, James Wolstencroft, akinél aligha tudnak többet az itteni madarakról. James angol, igazi világutazó, négy kontinensen madarászott már, és nem kocamadarász, főállású. Harminc éve még a Hortobágyra meg a Kiskunságba is elvetődött, ma is elfogadhatóan ejti a szót: nagykócsag. Öt éve él itt családjával, a vidéket és a helyi népeket is jól ismeri. Erősen ökológiai (zöld) világszemléletű, aminek túlzásaitól engem szerencsésen megóv szerény angolnyelvtudásom, Zsuzsi pedig még élvezi is az ilyesmit. Szóval nem csak az afrikai madarak meg a természet, James világa is izgalmas és újszerű nekünk.

De kerüljünk közelebb a pacsirtákhoz. Különösen az „igen ritka” Beesley-hez. Hányatott sorsú jószág ez. Egy csomó rendszertanban nem is számít önálló fajnak, a Helm-féle Kelet-Afrikai madaraiban például, amit gyakran haszonnal forgatunk, egyáltalán nem szerepel. Viszont benne van David Martin Tanzánia madarait felsoroló listájában (checklist).

A Pacsirtamezőn

Mindez egy adalék ahhoz, hogy némelyek még mindig azt hiszik, hogy a természettudományok az igazi tudományok, mert azoknál minden szigorúan egzakt. Hát már hogyan lenne az, ha egy olyan régi tudomány, mint az állatrendszertan máig képtelen egyértelműen eldönteni egy szerény kis madárról, hogy az most önálló faj vagy alfaj, pedig már a genetikát is segítségül hívják, és a madarak DNS-t is vizsgálják. A Beesley-pacsirtán is hajba kapnak egymáson a tudományukra oly büszke gőgös kutatók. S ha valamely kérdésben, mondjuk rendszertaniban, „nyugvópontra helyezkedik a tudomány”, rögtön újabb nyugtalanító ellentmondások születnek, amikre jó ideig újra nincs bombabiztos válasz, sőt semmilyen válasz sincs, lehet, hogy sohasem. Ami legalább annyira nyugtalanító, mint felemelő.

A mi kis pacsirtánkkal, amiből csak néhány pár fészkel e vidéken a James által Pacsirtamezőre keresztelt részen találkoztunk először. Legalábbis akkor tudtuk meg őkelméről, hogy kicsoda-micsoda. Ez a vidék a Meru lábánál fekszik, az Arusha Nemzeti Parktól észak-nyugatra, s ha a Nairobiba vezető „úton” egy órát északra autózunk Oldonyo Sambóig és jobbra fordulunk, akkor már ott is vagyunk. Talán Mkuru a térség neve. Az utóbbi két hétben háromszor is jártunk arrafelé, először James-sel, aztán autóval és tevével. Tényleg szépséges vidék és mindenféle madarakban igen gazdag.

Berber bülbül, az egyik háztáji madarunk

Egy-kettőt leírok, csak amiket az első túra alatt láttunk. Igyekszem nem túlzásba vinni. Hamvas rétihéja, keleti éneklőhéja, fehérkarmú vércse, kori túzok, vörösbóbitás túzok, Fischer-fényseregély, pompás fényseregély, lebenyes seregély, északi fehérkoronás gébics, brubru-gébics, maszkos szövőmadár, fehérfejű szövőmadár, pusztai hantmadár, szürke légykapó, vörösfejű futómadár, rejtőző gerle, vöröcsőrű bivalymadár, augur ölyv, bíbormellű pillangópinty, kenyai vörös veréb…

Képeket a madarakról nem nagyon készítettünk, pacsirtáról például egy sincs (van elég James honlapján), mert a gépeink nem alkalmasak rá, meg az egy másik műfaj. Mint a vadászat és az állatkerti séta között, akkora távolság választja el a madárfotózást a madármegfigyeléstől (birdspotting).

Egy idő után fárasztó dolog a tudatlannak az okost hallgatni, főleg ha az angolul beszél, a madarak rögzítése is emészti az energiát, hátha még a nyakadba zuhan az afrikai dél forrósága. Én legalábbis elfáradtam. A nagy fényességtől úgyis inkább a Pacsirtamező földjét, a buckákat, a gyíkokat, a ganajtúrókat kezdtem nézni s nem az ég madarait. A fejlógatásomnak köszönhető, hogy ráakadtam egy Beesley-pár kicsiny földbe ásott fészkére, amivel James ki nem érdemelt elismerését is kivívtam. Kalauzunk ugyanis öt év alatt még nem bukkant Beesley-tojásokra. Mindez éppen akkor történt, amikor arról kezdett értekezni, mennyire aggódik, hogy csak egy pacsirtát lát, mert ők mindig párban voltak. Csakhogy a tojó éppen a földön melengette a tojásait, s csak akkor repült fel, amikor már közel voltunk hozzá. Zsuzsi és James kukkerrel kezében mohón az elröppenő után vetette tekintetét, míg én némileg fásultan rábukkantam a picinyke foltos tojásokra. Íme a bizonyíték:

James ujja meg a pacsirta tojásai

S hogy bambulással nem csak a kicsi dolgokat lehet elcsípni, azt mutatja, hogy így láttam meg Afrika legnagyobb röpülő madarait, a túzokokat is. Zsuzsi és James megint az eget vagy a fákat fürkészte, miközben a másik oldalon a fűben ott volt ez a csodálatos madár. És hogy még nagyobb legyen az ámulatunk, egyikük szárnyra is kapott. James felvilágosított bennünket, hogy ezt vegyük kitüntetésnek, mert ő még életében – nyolc éves kora óta madarászik, most 54 – csak négyszer látott repülő túzokot. Mi meg most először láttunk bármifélét, és nekünk rögtön repült is!

Elég mókás, hogy valamikor 1983 táján egy madarásztáborban szintén a fejlógatásommal járultam hozzá a magyar ornitológia gazdagodásához. Lakitelek (!) környékén volt a madarásztáborunk, és kis csoportokban cserkésztük a környéket. A mi tapasztalt vezetőnk Molnár Gyula volt, akit a Molnár Dixieland Band vezetőjeként is lehet ismerni, ő tanítgatott atyaian minket, zöldfülűeket. A többiek erősen sasoltak, én meg elbambultam, így figyeltem fel egy avarba rejtett kis fészekre. Ez volt maga a sisegő füzike legdélibb magyarországi előfordulására, jelesül annak tojásokban való megtestesülése. Molnárnak a madárról később készítette fotója még a Búvár egyik számának címlapjára vagy hátoldalára is felkerült.

Újabb háztájiak. Egérmadarak csipkedik a savanya barackunkat

Ezek hát az én érdemtelen madár-megfigyelési sikereim. Amikkel nem azt akarom mondani, hogy bambulj, madarász (ember), mert többet látsz. Hisz akik mellettem szorgalmasan sasoltak, sokkalta többet láttak nálamnál. Csak arra a pofonegyszerű felismerésre jutottam, ha többen több irányba nézünk, a környezet (a valóság) több részletét ismerhetjük meg, mintha mindannyian eltökélten egy irányra összpontosítunk. Nyilván, ezeket az egyéni tapasztalásból nyert ismereteket érdemes megosztatni egymással, ütköztetni és továbbgondolni, mert az analitikus igazságok ugyanis éppoly fontosak, mint a szintetikusak.

Most veszem csak észre, hogy madármegfigyeléstől elrugaszkodva suttyomban az ismeretelmélet hangafüves pusztájára tévedtem. Gyorsan, el is innen! Mert madarászat örvén elhamarkodott lenne episztemológiai, gnoszeológiai következtetésekre jutni arról, hogy mi útja-módja van a megismerésnek. Nem is teszem, isten ments. De az ide-oda röppenő, elbúvó és hirtelen felbukkanó, velünk a bolondját járató madarak láttán, mint kezdő madarászok, azért mi is eljátszottunk a kérdéssel, hogy valójában ki figyel meg itt kit. Mert a távcsöveinkkel meg a teleszkópunkkal ugyan mi valóban fürkészően néztük a madarakat, de hol van a mi optikánk és megfeszített figyelmünk az övékéhez képest.

Nem csak mi néztük hát a madarakat, a kilenc pacsirta is látott, sokkal jobban látott bennünket mind a tizennyolc szemével, mint mi őket. Menpotterek. Emberészek.

Madarak

Ugye tudjátok, hogy milyen állatok élnek Tanzániában?!
Például oroszlánok meg zebrák és (talán) leopárdok, zsiráfok, majmok…
És persze a madarak. A szüleim nagy rajongói a madarászatnak, jövő héten is elmennek.
Itt ülök az ablak mellet és nézem, ahogy eszegetnek a fánkról kis barackféleséget.
Közben anyu látott egy mókust…

Macska fajták

Ugye hallottatok az oroszlánról, a leopárdról, a párducról?!
Mert én igen, talán már láttok róla videót, talán már láttok élőben (az állatkertben), talán már láttok képet… Majd nem minden lehetséges. Talán láttatok már macskát, de párducot nem nagyon jól vagy leopárdot…
Ha akartok ilyet látni gyertek el ide (ne családostul, az oroszlán nem eszik embert).
 
Kutya fajták

Ismeritek a kutyát, hát persze, de a hiénát, nem, mert nem nagyon hallottatok róla.
De én láttam egy épp szülni készülő hiénát…

Majd fojtatjuk…
 

Nagy dolog ez az internet. Meg az én lustaságom. Ugyan érdekelt, hogy honnan származik a majom és a galamb érzelmes kettőse, de csak most írtam be a google-be. Hát nem kellett sokat nyomozni, a kép és a történet rögtön felpattan a monkey pigeon keresésre. Íme az eredeti kép:

Talán később sem derült ki róla, hogy csalós montázs, szimpla átverés. De ha mégis, az is egy érdekes történet, de azt nyomozza ki más. A Daily Mail 2007 szeptemberében bizonyosan készpénznek vette a képet és a kis anyátlan makákó történetét, akit egy kínai állatkórházban kaptak lencsevégre. A majmocska és a gerle kettőse bejárta a világhálót és a világsajtót, eljutott Arushába, és most már Debrecenbe is. Hát ennyi.

Nagy valószínűséggel még most is tart kiváló barátunk, Vizi Tamás születésnapi bulija. A NOSZF 92. évfordulóján lett ötven éves, de már tegnap elkezdődött a muri. Aki ismeri, tudja, a debreceni egyetemi élet nevezetes alakja ő. Könyvesboltos, tájfutó, többalmos családapa, önmegvalósításra törekvő, társasági lény, rendes ember.

Felesége, Fruzsi azt ötlötte ki, hogy mivel ünnepeltünk könyves, és ezért sohasem kap könyvet ajándékba, most az egyszer barátai állítsanak össze egy nagy könyvet és adják át neki. Ezen már biztosan túl vannak.

Mi, arushaiak is beszálltunk a meglepetésbe. Én írtam egy nosztalgikusat a húsz évvel ezelőtti mámoros napokról, a szabadság, a kannás és zacskós (sic!) borok aranykoráról, boldogult úrfikorunkról. Zsuzsi pedig egy képet küldött neki DHL-lel, mondván, a festmény híven kifejezi Vizi bensőséges viszonyát a világhoz. Hát, az értelmezéssel nem biztos, hogy mindenki egyetért, de a kép valóban megkapó. Ikonszerű alkotás, amelyet az is erősít, hogy ha nem is fára, de furnér lemezre van pingálva, nem pedig vászonra.

Zsuzsinak kéne a mű keletkezésének történetét megírni, de ideje híján ez most rám marad.

A képet egy helyi címfestő készítette Arusha egyik lehetséges spirituális középpontjában, a város egyetlen lámpás kereszteződésében. A motívum – amely már tavaly szíven ütötte Zsuzsit – nem mondható éppen eredetinek, ám ha már nem létezett volna (talán egy mintakönyvből származott el? [hát nem, lásd későbbi felfedezésünket]), nem rendelhettük volna meg Manotitól (ő az alkotó, telefonszáma: +255 786 693758). A gyengéden galambra hajló majmocska ott díszeleg a portál és műhely szerepét is betöltő pultja előlapján. Békésen megfér a dinamikus Obama és a bölcs Nyerere képével meg a kínai szagos radírokat idéző figurákkal. De ezt láthatjátok ti is.

Most arról, amit nem. Manoti még lehet, hogy tinédzser, de az is, hogy már a húszas éveit tapossa. Élénk, barátságos kis fickó, vigyorgós, nyelvi problémák nem akadályoznak bennünket, hamar megállapodunk az árban, a méretben és a határidőben. Felkapott címfestő, talán éppen üzlete kedvező helye miatt, de Zsuzsi esküszik rá, hogy eredeti, nem tucat alkotóról van szó. Munkatársát, Jasont is rávette arra – ő rangrejtve filmes, és egyik (pontosabban: „a”) filmjét nemrég bezsűrizték a New York-i dokumentumfilm-fesztiválra –, hogy Manotival készíttesse el mozija plakátját. A mű elkészült, Jason teljes megelégedésére.

Vizi képe már határidő előtt egy nappal megszületik, és ez nagy szó itt Tanzániában. A kép ott szárad egy festőállványon az arushai benzingőzben és porban. Persze a méret egyáltalán nem stimmel, de üsse kő, ehhez is hozzászoktunk már. Csakhogy kiderül, a megrendelt „szöveget” nem sikerült reprodukálni a képen: a VIZI 50 helyett VIZ 150 szerepel rajta. – Nem probléma – nyugtatja a mester Zsuzsit – holnapra korrigáljuk. Tényleg nem az, de mire hazaér, Zsuzsi rájön, micsoda pompás elírással van dolgunk, benne van az ilyenkor kötelező jókívánság meg kicsit Afrika bizonytalansága, metaforikusan az emberi lét bizonytalansága.

Újra lóra kapunk, vissza Manotihoz. Reménykedünk, hogy még nem javította át. Szerencsénk van, éppen csak nekikezdett, az egyest kijelölte, de nem festette át. További értelmezési tartományokkal bővült tehát a metafora! – Így jó – mondja neki határozottan Zsuzsi. A művész kicsit értetlenkedik, de látott már elég csudabogár fehéret ahhoz, hogy könnyű szívvel megváljon művétől.

Elégedettségünk tökéletes, ajándékunk nem akármi: egy rontott Manoti! Egyszer talán majd ér annyit, mint egy kék Mauritius. De egyelőre még csak születésnapi ajándék.

Szív küldi szívből szívesen.

Útra kelni itt valóban merész vállalkozás, a szafarira (mindenféle utazásra) indulót jó okkal illeti meg a tisztelet. Errefelé minden útban benne van a bizonytalanság, reális a veszélye annak, hogy az utazó nem érkezik meg időre, vagy csak veszteségek árán éli el célját, vagy sehogyan sem. Nagy adag szerencse és rátermettség kell ahhoz, hogy célba érjünk, ami éppúgy igaz a hosszú mérföldeket kutyagoló maszájokra, mint ahogy az óriási Land Roverekben kornyadozó turistákra, de még ránk, városi közlekedőre is.

Arushában az erősek diktálnak az utakon. A gyalogosnak, biciklisnek vagy motorosnak itt szó szerint veszélyben az élete, ha nem figyel. Közlekedési szabályok azért itt is vannak, noha rugalmasan értelmezik őket, és a szokások fontosabbak, mint az állam által diktáltak. Sőt olykor-olykor még az udvariasságnak és a figyelmességnek a jelei is felismerhetők, amikor például a városon kívül az előzésre készülőt a jobb vagy a bal oldali index felvillantásával tájékoztatja az előtte haladó, hogy mehet vagy nem – de általában ezek csak az azonos súlycsoportba járóknak dukálnak vagy az erőseknek.

A gyengéket itt nem illeti meg semmilyen figyelem, a nekik szóló parancs viszonylag egyszerű, akár a Vukban: vigyázz, utamból kotródj! Zord világ ez, de gyorsan kiismerhető. Nincs az a kettős normarendszer, mint nálunk, ahol az udvariasság és a józan belátás egymás mellett él a legdurvább önkénnyel és legalpáribb bunkósággal. Itt minél nagyobb a gépjárműved, annál több jog illet meg, tudja ezt mindenki. Mint az állatvilágban, az elefánttal és a rinocérosszal senki se mer ujjat húzni, kerülni kell őket, és kész. A reláció műveletét mindenki könnyedén el tudja végezni: nála erősebb vagyok, nála gyengébb; most nekem van előnyöm, most meg jobb, ha meghúzom magam.

Való igaz, miközben vadul kavarog a közlekedés, itt egyáltalán nem látni méltatlankodást vagy ordítozást. (Leszámítva minket.) Mindenki angyali nyugalommal veszi tudomásul a legkirívóbb szabálysértéseket, az agresszor és az áldozat is. Hiszen az erőfölény érvényesítése valójában nem sérti az erősebb uralmának főszabályát.

A hierarchia tetején a távolsági buszok állnak, amint céljuk felé törve nem ismernek semmiféle akadályt, pedig rafináltabbnál rafináltabb, elképesztően sok tengelytörő fekvőrendőrt meg úthibát találni errefelé. A buszok gyorsak és nagyok, és csak egyetlen regulát ismernek, minél előbb végezni kell az úttal. E nagy sietség közben azonban, erről tanúskodnak hétről-hétre a híradások, olykor utasaik tucatjaival is végeznek. Nincs kegyelem.

A halált megvető buszsofőrök semmitől és senkitől sem félnek. Kivéve a rendőröktől. Van is belőlük jó sok, de csak a városokban fordulnak elő, települések között sohasem látni őket. Nem a közlekedési szabálysértőkre vadásznak vagy a gépjárművek siralmas állapotára utaznak. Az itt senkit sem izgat. A tömegközlekedést lebonyolító iránytaxik, a dalladallák meg a teherautók zöme valóságos füstölgő roncs, de emiatt nem kell tartaniuk semmitől se. Mint ahogy az sem jelent problémát, hogy üzemanyag-spórolási okokból az autólámpákat itt még este se használják. Irányjelzés elmulasztása, záróvonal átlépése, az út szélén vagy éppen a közepén való száguldás, a gyengék (biciklisek, gyalogosok) árokba szorítása szóra sem érdemes, mindennapos jelenség. Zsuzsi is hamar hozzá szocializálódott.

A rendőröktől a buszsofőrök itt csak azért tartanak, mert sápot szednek, afféle útvámot. Nekünk, magyaroknak nem kell nagyon magyarázni, hogy ha muszáj, egy közlekedőnél mindig lehet hibát találni, az elsősegélycsomag vagy izzókészlet hiánya kiváló apropó a bírságolásra. Na, itt a rendőrnek még ennyire se kell szofisztikáltnak lennie, elég sokat mondóan ránézni a buszra. Számtalanszor láttuk már, hogy a feltartóztatott buszvezető egyből nyújtja a pénzt, aztán, uzsgyi, tovább. A korrupció, ezen belül rendőri korrupció szervesen hozzátartozik a kelet-afrikai élethez. Ami alkalmat ad arra a (szintén velejéig korrupt) politikai vezetésnek, hogy időről-időre kampány indítson ellene. Senki sem veszi ezt komolyan, a rendőr, az állampolgár és a politikai vezető se. Minden marad, hát, a régiben.

A rendőrök másik kedvelt prédái a teherautósofőrök. Ők is tejelnek becsülettel. Velük még könnyebb dolguk van, mert járműveik lassúak, túlterheltek, rozsdavasnak való tragacsok.

És van a zsákmányállatoknak egy harmadik csoportja is, mégpedig mi fehérek, mzunguk. Itt a járatlanságunkat használják ki, illetve a szabálykövetési kényszerünket: ha az a helyi szabály, hogy tejelni kell a zsernyáknak, akkor jó, itt a pénz, csak menjünk már. Zsuzsi ismerősei körében szép számmal akadnak olyanok, akiknek ott lapul a kesztyűtartóban a „szükséges összeg”. Kevés dolog van, ami egy kelet-európait fölénnyel töltheti el a nyugatiakkal szemben, mindenbizonnyal ezek közé tartozik, hogy nem éri meglepetésként, ha a rendőr nem közszolgaként, hanem útonállóként lép fel. Ha valamelyik nyugati barátunkat tartóztatják fel, Zsuzsitól tudom, nagy ügybuzgalommal mutogatnak mindenféle hivatalos papírokat. Pedig a gyors és fájdalommentes megoldás kézenfekvő. Feleségem így jár el.

Zsuzsit is rendszeresen állítja meg rendőr. Pontosan sohasem tudni miért, mert autóink kinézetre jók, szabályokat nem szegünk (kirívóan). Zsuzsit ENSZ-alkalmazottként megilleti valamiféle immunitás, és ezt a rendőrök savanyú pofával, de fegyelmezetten tudomásul is veszik. Gőzünk sincs, mire terjed ki a védettsége, de ő csak flegmán átnyújtja az ENSZ-es belépőkártyáját (papírokat, jogosítványt vagy útlevelet elővigyázatosságból sohasem viszünk magunkkal), rendőreink meg forgatják kicsit a plasztik lemezt, aztán további jó utat kívánnak nekünk.

Az ENSZ-től ugyanis – amelynek külön biztonsági szolgálata, „rendőrsége” van – úgy félnek, mint ördög a tömjéntől, nem mernek kellemetlenkedni az embereivel, pláne nem lehúzni őket. Butaság tehát jogosítvánnyal meg útlevéllel bíbelődni, gyorsan értésükre kell adni, hogy mi nem vagyunk fogyasztható préda. Ezért még hálásak is lehetnek nekünk.

Előfordult, hogy Zsuzsit diplomáciai rendszámú kocsival is megállították. Így nem tudunk másra gondolni, csak arra, hogy a bőre színe miatt tartóztatják fel folyton. Úgy tűnik, itt is napi rutin „etnikai profilalkotás”, nem csak Magyarországon, ahol a cigánynak háromszor akkora az esélye, hogy a rendőrök feltartóztassák, mint a többségieknek. Őt mint potenciális bűnelkövetőt, minket mint potenciális kopasztani valókat igazoltatnak. Elismerem, van némi különbség, de a kisebbségnek sehol sem könnyű.

Mármost hogyan vehetők rá gyerekeink, hogy tessék magukat boldognak érezni? Mert annyira világos, hogy annak kéne lenniük. Nyilván sehogy, az erőszakos népboldogítás a családban se működik. A sokat tapasztalt, realista szülő persze tudja ezt, mégis időről-időre elveszíti józaneszét és újrapróbálkozik a csimoták elvarázslásával, s mivel azok konokul ellenállnak, boldogság helyett marad a pőre erőszak.

– Pusztaság közepén feltörő melegvizes forrás, dús növény- és káprázatos állatvilág, párját ritkító mikroklíma, barátságos helyiek. Maga a paradicsom. Mi kell még nektek, háládatlan hülye gyerekek? Naná, hogy nekik az kell, hogy otthon hagyjuk őket, hogy kedvükre számítógépezhessenek, meccset nézhessenek és zavartalanul kínozhassák egymást. Számukra ez az ideális vasárnapi program.

A hetet végigdolgozó és egyébként is nyughatatlan anyjuk számára viszont nem. – Nem azért jöttem ilyen messzire, hogy hétvégén itthon tespedjek – mondja. Van ebben valami. Mint ahogy abban is, hogy a gyerekek meg tojnak az anyatermészet gazdag kincsestárára és az emberi kultúrák tarka szőttesére, és öt nap idegen nyelven történő tanulás s megerőltető figyelem után dögleni akarnak. E két szélső álláspont közt őrlődöm én, akinek mindkét program megfelel, így lavírozni kényszerülök a családi béke érdekében. Ez nyilván csak részsikerekkel jár, mert mindkét oldalon megveszekedett küzdők feszülnek egymásnak. Samu és Zsuzsi. Meg hát én se vagyok az a birkatermészet, egy idő után én is beszállok a pankrációba. Na, az a legrosszabb.

Eleinte az hittem, csak ravasz vagyok, amikor azt kezdeményeztem, ha logisztikailag lehetséges, a fiúk maradjanak csak otthon, mi meg majd lelépünk, este pedig találkozunk. Az egymásra fenekedő, egyébként békés fenevadak szétválasztása régi trükk. De rá kellett jöjjek, nem csupán a családomhoz vagyok lojális, önző módon én is nyugalomra vágyom.

Egy biztos, a legbékésebb szafarijaink eddig kettesben voltak Zsuzsival. Feszültség nagysága szerint a további sorrend a következő: egygyerekes szafari, kétgyerekes szafari, háromgyerekes szafari. Van bennem némi félsz, mi lesz decemberben, amikor a gyerekkontingens kiegészül még Kati és Feri három pajkos lurkójával. De a balsejtelmeket azzal hessegetem el, hogy a tapasztalat szerint a több különböző helyről összejött gyerek éppen hogy tehermentesíti a szülőket. Ez tényleg így volt Tarangirében is, amikor összefutottunk Marci osztálytársa családjával.

E hosszas felvezetés csak a Te érdekedben íródott, Nyájas Olvasóm, hogy miután végzel az alant következő résszel, nehogy betegre mardosson a sárga irigység. Neked is jobb ott a lassan télbe csavarodó kis hazánkban, ha nem csupán a bundát látod, hanem a molyokat is.

Mert meg kell vallanom, minden nehézség és örök harag ellenére mégiscsak pozitív, igencsak pozitív szaldója van a kilenc nappal ezelőtti Maji Motó-i utazásunknak. Megérte az az ár is, hogy tűzzel-vassal törtük meg Marci és Zsiga akaratát. Főleg utólag látom így, közben azért kétségek gyötörtek. Maji Moto ugyanis tényleg varázsos hely, és nekünk sikerült akkor látni, amikor a legjobb arcát mutatta.

Úton, útfélen

A Moshi felé vezető főúton kell keletre tartani és ötven kilométer után Boma Ngombe falunál jobb fordulni. Fura kis település. Mivel a főút mellett van, van neki pizzázója, önkiszolgáló boltja és még discója/lokálja (afféle dugibugi klubja) is, de közben éppoly nyomorúságos részei vannak, mint a főúttól messzebb, a pusztában lévő falvaknak.

Innen 18 km-re délre fekszik célunk Maji Moto (madzsi moto), azaz ’forró víz’ vagy 'hévíz'. Tanzániai mércével kényelmes földút vezet hozzá, amely néhány meglepetést így is tartogat, ide-oda indázik, s a tapasztalatlan utazó hajlamos, hogy az elágazásnál a rosszabbik lehetőséget válassza. Ezért ha emberbe üközünk, ami nem nehéz, mert egymást érik a bomák, mi is érdeklődünk. Röviddel a cél előtt így is utat tévesztünk, ám egy kisfiú – akit fiaink szégyenletes berzenkedése mellett felveszünk, és akit a helyiek közvetítenek ki nekünk Chemi Chemiben (?) – kalauzunkul szegődik.

Eddig utunk poétikusan kietlen tájon vezet. Mint annyiszor, most is megfogalmazódik a kérdés: mi a fenéből élnek itt az emberek? Jó, látunk egy-két csordát, amelyeket gyerekek pásztorolnak, meg néhány nyomorúságos boltocskát, de kertet és szántót nem. Mi biztosítja itt ennyi ember túlélését? A folyamatosság és a biztonság általunk ismert látszatának nyomait keressük, de nem találjuk őket. Igaz, egy óra után beérnénk már Maji Motóéval is.

Aquapark

Nem is kell sokat várnunk, megváltozik a vidék, a poros, bozótos táj vastag zöld övet kap, ott fut a folyócska, amit Maji Moto forrásai táplálnak. A fafajták is mások, trópusi esőerdőket idéznek. Bekanyarodva alkalmi parkolónkba esik csak le igazán az állunk. A források felé boruló hatalmas fákon majmok tornáznak, meghajlanak alattuk az ágak, amint el-elrugaszkodnak, hogy egymást utolérjék. Jöttünk nem izgatja őket. A méteres gyíkok óvatosabbak, ők gyorsan elkúsznak, nem kíváncsiak a magyarok bejövetelére. Madárdal és erdőzúgás.

Nem rajongok az élővizes uszikálásért, de most előzetes terveimmel ellenére számomra se lehet kérdés: irány a Maji Motó-i aquapark hűs vize. Legott gatyára vetkezek. Csemetéink azonban nem esnek hasra a természet előtt. Pontosabban Zsiga igen, amikor majommegfigyelés közben az egyik ágról a földre pottyan (a kép az esés előtt készült). Marcit ebben az égi igazságszolgáltatás megtestesülését látja. – Megérdemelted – nyugtázza megrázóan. Amire meg az anyja rázza őt meg, mint Krisztus a vargát. Még néhány elsziszegett szitok, hiszen maroknyi helyi meg kis kalauzunk is a közelben, és helyreáll a csapatunk lelki békéje.

A tavacska környezete csodás. A fák gyökerei úgy tekeregnek, mint az agytekervények, a víztükör fölött lombok alkotnak sátrat, amelyen át- meg áttűz a vakító délutáni napsugár. A vízfelszín alatti köveken, sziklákon ásványok váltak ki, az olykor több méter mély víz áttetsző, különös törésben látható minden. Kék, zöld, türkiz, egyebek. A víz olyan selymes, lágy, mint nagyanyám hordójában az esővíz, csak éppen ez langyosabb. Nem forró tehát, mint a neve ígéri, de annál jobb. Ahol feltör alulról a meleg forrás és keveredik a hűvösebb vizekkel, olyan erős az áramlás, hogy egy helyben úszik az ember.

Nekem az tetszik leginkább a fürdőzésben, hogy hátamra fekve a majmok ágak közti életét tanulmányozhatom. Zsiga úszni nem tudása határait próbálgatja, az anyja segít neki ebben. Marci pedig felfedező úszásokat tesz, majd csatlakozik a helyi kölkökhöz (köztük kalauzunkhoz), akik ismerve a tavacska mélyebb részeit a fák magasából ugrálnak a vízbe. Marci azért óvatos, nem akarja nyakát szegni. Mi támogatjuk törekvését. És ahogy már lenni szokott, a szafarit korábban mereven elutasító gyerkőcöket alig lehet kiimádkozni a vízből.

Nagy szerencsénk van, mert bár Maji Moto több útikönyvben is szerepel, utazó rajtunk kívül nincs, nem kell tehát osztoznunk másokkal fürdőzésünk élvezetében. E hely nem népszórakoztatásra termett, hanem klubfoglalkozásra.

Amúgy vizesen rövid felfedező utat teszünk a környéken. Újabb gyíkok és madarak. Az újdonság egy szabadtéri budi, ami a vendégek igényeihez méreteztek. Van női és férfi részleg, és a férfiaknak nagyobb dolgok elvégzését kapaszkodó fa segíti. (A kép a női latrinát ábrázolja.)

Jó, ha tudjátok (mi tudtuk előre), mindez nem ingyenes. De nem kell megijedni, a költségek meglehetősen szolidak, és még maga a díjfizetés ceremóniája is szórakoztató. Már túl vagyunk a leesésen és ráncba szedésen, és azon kezdek lamentálni, hogy kinek fogok én itten fizetni, mert a vízparti öt fiatal egyike sem lép föl jegyszedőként, amikor a régi Csepelt idéző biciklijén beviharzik a Maji Moto Aquapark derék gondnoka. Gőzöm sincs, honnan szagolta ki, hogy itt vagyunk, meg hogyan volt képes ennyire gyorsan ideérni, de itt van. Csodálatom csak tovább fokozódik, amikor a visszaútnál egy levágást, egérutat mutat nekünk, és a fél méter vastag, háromszáz méter hosszú homoktengeren fúrja át magát s biciklijét.

Betoppan tehát emberünk, s kéri a díjat: felnőtteknek 3–3, gyerekeknek 2–2 ezer, összesen 10 ezer shilling (kb. 1300 Ft). A végösszeget én számolom ki neki, ő eközben gyűrött számlatömböt vesz le csomagtartójáról, majd pennát ragad, hogy szakszerűen kiállítsa a dokumentet. Megsajnálom, intek, hogy hagyja. Már akkor bánom nagylelkűségemet, mert most lenne egy hivatalos cetlink (úgyis, mint magánokiratunk) a Maji Motó-i fürdőzésről. Így marad, amíg marad, nekünk az emlékezet, a fotók meg ez a bejegyzés.

Ha az embert a „fejlődő” világ valamelyik szegletébe veti jósorsa, és huzamosabb ideig ott ver tanyát, nehéz kikerülni, hogy el ne merengjen a fejlődés, a természet, az erőforrásokkal való bánásmód meg a környezetvédelem összefüggésein. Morfondírozásomhoz leginkább kelet-európai tapasztalataimat hívom segítségül. Az itteni viszonyokról ugyanis még nem igen tudok többet annál, mint amibe eddig belebotlottam. Az viszont kellőképpen sokkoló.

Amortizáció

A szocializmus bukásának egyik – ha közel sem a legfontosabb – belső oka az volt, hogy képtelen volt ésszerű és a lakosság számára elfogadható válaszokat adni a természeti környezet és az iparosodás mindenki számára érzékelhető ellentmondására. Technológiai elmaradottsága és az állam túlhatalma miatt nem volt képes összebékíteni a kettőt, hiszen a környezetvédelmi hatóság meg a tervkényszer alatt működő szennyező gyár is maga az állam volt. Ugyan most melyik ujjába harapjon? Jobb legyen a levegő, tisztább a patak, de iskolakezdésre ne legyen vinyetta meg köpeny? Vagy „kicsit” büdös legyen a lég, indigókék a csermely, de „a megnövekedett lakossági igények kielégítést nyerjenek”?

A háború utáni (európai) kapitalista államoknak előbb sikerült a fenyegető békétlenséget (osztályharc) a munkabékével meg jóléti intézkedésekkel megelőzni, majd társadalmi nyomásra mind nagyobb figyelmet fordítottak a környezet védelmére, több esetben is a tőke érdekeivel szemben léptek fel. A létező szocializmusnak viszont nem volt értékelhető válasza arra, hogyan fog itt jólétet teremteni a természet mértéktelen kizsigerelése nélkül. A nyugattal szemben egyre nagyobb versenyhátrányba került keleti blokk vezetői egyszerűen a természet „megzabolázása” mellett döntöttek, mégpedig azért, hogy a környezet igába hajtása révén féken tarthassák a társadalom elégedetlenségét, biztosíthassák a termelés folyamatosságát és a fogyasztás bővülését. Ez éppúgy vesztüket okozta azonban, mint a belső fogyasztás finanszírozására felvett külföldi hitelek miatti eladósodás. (Az egyetlen kivétel utóbbiban Románia volt, ahol Ceauşescunak, a „Gondolkodás Dunájának” népe kiéheztetésével sikerült nullára írni a külföldi adósságot. De – ahogy országa – utóbb ő se járt ezzel túl jól…)

Jöttek a csehszlovákok

„Az a véleményem, hogy még az ipar fejlődését kísérő szennyezés is jobb, mint a zűrzavar és durvaság, amely azokat a társadalmakat sújtja, amelyekben az emberek képtelenek alapvető szükségleteik kielégítésére” – írta a nyolcvanas évek elején Milan Šimečka író. Akkoriban szenvedélyes vita zajlott a csehszlovák ellenzéken belül, hogy mennyire fontosak a környezetvédelmi problémák. Nem véletlenül éppen ott, mert a néhai Csehszlovákia a legszennyezettebb európai országnak számított. Šimečka – szégyellem, de csak most tudtam meg Tony Judt hasznos könyvéből – óva intette harcostársait, így például Václav Havelt, hogy alábecsüljék a modernitás áldásait.

Hasonló, ha nem is ennyire éles nézetkülönbségek a magyar ellenzéknél is voltak, noha a tervezett dunai vízlépcsővel, a Dunaszaurusszal szembeni tiltakozás ezt elfedte. A modernitáshoz meg a növekedéshez való viszony azonban megkülönböztette az ellenzéki csoportokat. Nagyon leegyszerűsítve: a tradicionalisták, narodnyikok (népiek), környezetvédők, ha már választani kell, inkább tiszta patakot akartak, mint a nyugati felzárkózást. Míg a nyugatosok, liberálisok, polgári radikálisok elfogadhatónak találtak „egy kis környezetszennyezést” a haladás érdekében. Nem véletlenül került be az induló „modernista” SZDSZ 1989-es programjába valami ilyesmi, hogy az elmaradottság nem jelenthet kulturális előnyt.

A rendszerváltás idején azonban nem volt egyetlen olyan demokratikus szerveződés sem, amely ne fogalmazott volna meg környezetvédelmi célokat és ígéreteket. Ezek azonban alig többet, csak retorikai igényt elégítettek ki. Paradox módon nem az új rendszer vívmánya nyomán, hanem a régi rendszer (leginkább a hagyományos nehézipar, a bányászat és a nagyüzemi mezőgazdaság) összeomlása miatt lett nálunk tisztább a levegő és a folyóvíz. A nem szándékolt változásnak meg volt a maga ára: munkahelyek százezreinek elvesztése és a magyar vidék perspektíváinak végletes beszűkülése. Az egykori nagyszennyezők szerepét eközben átvette sok kicsi, vagyis mi, a lakosság. A csomagolóanyagok és a motorizáció térhódítása új problémát jelent. De ezt most hagyjuk.

Szag után

Száz éve „a tőke követte a zászlót”, ma már nem a zászló érdekli. Hulladéklerakónak megfelelő meddőhányókat, megengedő környezetvédelmi szabályokat meg korrupt hivatalnokokat keres inkább. A munkaerő „kedvező” ára mellett a szigorodó hazai környezetvédelmi előírások is arra kényszerítik a profitérdekelt vállalkozásokat, hogy gyártósoraikat keletre és délre vigyék át. A Mercedes rastatti lakatosa mint munkavállaló teljes joggal fel van háborodva emiatt, de mint lelkes lokálpatrióta természetvédő és mint kisrészvényes nagyon is támogatja a környezetszennyezés exportját és a termelési költségek „ésszerűsítését”. Álságos módon persze leginkább azzal, hogy befogja a szemét.

Ezzel azonban nem azt akarom mondani: a nyugati gyárak, multik megjelenése a harmadik világban törvényszerűen szül dögletes bűzt, kipusztult erőket, felperzselt legelőket, letarolt hegyeket, teremt szennytől iszamos folyamokat, zúz tönkre harmonikus közösségeket. Nem. Ne feledjük, ez a legtöbb esetben nálunk sem történt így. Sőt, bármit is állítsanak egyesek, sokszor egy-egy benzinkút, gyorsétkezde vagy plaza egyenesen civilizálta a korábban lerobbant környezetet. Biztos megvan ennek a „látszatnak” az ára. De minek nincs? A kérdés csak az lehet, mekkora ez az ár.

A zöld chiliazmus (lásd „ökoholokauszt” – atyavilág!) semmilyen árat nem tud elfogadni, de az általa felkínált alternatíva egyáltalán nem vonzó és a hatmilliárdos emberiségnek aligha járható út. Az önellátásra való átállás vagy az önszervező faluközösségekbe való „visszatérés”, a kivonulás programja még modellként sem vált be, mert önálltatásra és hazugságra épül, illetve annyi személyes áldozatot vagy olyan erős külső kontrollt feltételez, aminek elfogadására az emberek tömegesen és önkéntesen aligha vehetők rá. Az idők végezetéig a környezet erőforrásaira szorulunk, így ember és természet közti harmóniára nem számíthatunk, de a Föld öngyilkos elpusztításáig használatuk során azért akad még néhány enyhébb fokozat.

Kapitalista termékek

Gondoljunk bármit is a tőkéről, többnyire nem bestiális, immorális gazemberek működtetik, hanem a nyugati civilizáció emlőin felnőtt vezetők, akiknek lehet, hogy a „profit az istenük”, de szántszándékkal nem törnek a világ elpusztítására. Óvatosan írom le: nem sok egyéb tájéka lehet a Földnek, ahol az önzetlenségnek, a bőkezűségnek, a könyörületességnek vagy a szolidaritásnak erősebb hagyományai lennének, mint Nyugaton. Meg a bűntudatnak. Vajon a nyugati menedzser, amint Indiában vagy Ugandában vezeti a cégét egy csapásra megszabadulna otthoni beidegződéseitől?

Adam Smith szerint a szenvedélyek közül csupán az irigység, a gonoszság vagy a düh képes rábírni valakit arra, hogy egy másik embernek ártson. Csakhogy, el kell ismernünk, ha ez a jóindulatú megközelítés még igaz is lenne (nem hinném, hogy az), nem kell ahhoz „ártó szenvedély”, hogy bajt hozzunk egymás fejére, elég a korlátoltság, a meggondolatlanság vagy a tudatlanság, máris nyakunkon a veszedelem. Nem is szólva a különféle kényszerek széles választékáról.

Ezzel együtt bármennyire tisztelem a zöld ideológia híveinek világjobbító hevületét, de velük szemben mégsem gondolom, hogy a kapitalizmus természetéhez szervesen  hozzátartozik az öngyilkos környezetpusztítás. Noha ők kapásból ezernyi példát mondanának a tőke felelőtlenségére meg gonoszságára, mégis úgy vélem inkább, esetleges sajátosságról van szó, tehát ha tökéletes megoldás nem is képzelhető el, – amint látjuk – van lehetőség a korrekcióra. Sokkal inkább, mint más gazdasági-társadalmi rendszerekben. A sokat szapult piacon ugyanis kötelező számolni a költségekkel, és a véges erőforrások – bár különböző mértékben és tempóban – monoton módon drágulnak, ami nem csak szűz, még kiaknázható területek meghódítására sarkallják a tőkét (amiből úgyis egyre kevesebb van), de környezetkímélő fejlesztésekre, újításokra is. (A hulladékgazdálkodás és az iparszerű újrahasznosítás aránylag friss és tömegesen csak a fejlett világban létező jelenségek. Kapitalista „termékek”.) A társadalmi költségek figyelembe vétele pedig régóta nem számít különlegességnek, bár, senki sem vitatja, van még mit fejlődni.

Vészharang

A kapitalizmus bizonyosan „fehér” találmány, de a kizsákmányolás és a környezetszennyezés globális és az emberi tevékenységekhez szorosan kapcsolódó jelenség: mindenütt van és mindenkor volt. A környezetszennyezés tehát a nyugat újabb (?) térhódítása előtt is piszkosul jelen volt a tőke harmadik világbeli célországaiban is.

Az afrikai helyzet tagadhatatlanul gubancos, amit tovább bonyolít, hogy a szabad erőforrásokra bejelentkeztek új szereplők, Ázsia szédületesen fejlődő gazdaságának óriásai is. A vetélkedés nyomán elvileg kedvezőbb feltételeket alkudhat ki magának Afrika, már amennyiben nem torzul a verseny. De miért éppen az ne torzulna e nyomorúságos földrészen?

Rettenetes állapotok uralkodnak a posztkommunista Tanzániában is. Mocsok, szenny, bűz, rozsda, nemtörődömség hegyen, völgyön, városokban és falvakban egyaránt. Šimečka 25 évvel ezelőtti gondolatához visszakanyarodva: itt az a kétségbeejtő helyzet állt elő, hogy egyszerre van jelen a zűrzavar, a durvaság, illetve „az ipar fejlődését kísérő szennyezés”. Igaz, azzal a megszorítással, hogy a szennyezés nagy része itt – legalábbis amit eddig láttam belőle – „népi eredetű”, oka pedig leginkább a mérhetetlen szegénység és azzal szoros összefüggésben lévő távlatnélküliség. Nyilván, ez az afrikaiak számra életbevágóan fontos lenne a fejlődés/változás környezeti következményeinek tompítása. De ha komolyan vesszük (miért ne tennénk?), hogy az emberiség vésztartaléka éppen ez a hányatott sorsú kontinens, nekünk, nem afrikaiaknak sem lehet másodlagos, hogyan bánnak itt a Föld erőforrásainak maradékaival.

Csődgondnok kerestetik

Optimizmusra semmi okunk. A helyzet majdnem reménytelen. A hatásos és a közjót szolgáló beavatkozás lehetőségei felettébb korlátozottak. Rossz dolog viszont több is történhet. Az egyik, hogy a felvásárolt helyi főnökök zöld utat adnak a szabad rablásnak, amelyre szép számmal akadnak jelentkezők. Napi élmény, hogy az Afrika-szerte botrányosan működő állam képtelen megfékezni a környezeti erőforrások pazarlását, a tartalékok esztelen iramú felélését. A mindent átszövő korrupció és a közszolgálatra alkalmatlan bürokrácia a posztkoloniális csődtömeg alapjellemzői – az erőszak, az önzés, a betegség, a babonaság és a szegénység mellett. Ugyan mely szereplők akadályozhatnák meg akkor Afrika kirablását, és segíthetnék elő az erőforrások ésszerű felhasználását, ha már saját államaiban fikarcnyit sem bízhat? Az ENSZ, Bono, Obama, az IMF vagy a földönkívüliek? A választ mihamarább meg kellene találni, különben Afrika még inkább a világ szeméttelepévé és pöcegödrévé válik.

Az is rossz alternatíva, ha megpróbáljuk Afrikát valamiféle nemzetközi védettség alatt álló reliktumterületnek vagy génparknak tekinteni, ahol az embereket éppúgy rezervátumokba tereljük, mint a rinocéroszokat vagy szitutungákat. A nemzetek „közössége” erre egyébként is képtelen, emellett hasztalan próbálkozás a forrongó kontinensre kuktafedőt erőltetni. Az afrikai ember is fogyasztani akar ugyanis, nem szeretne kimaradni a civilizáció áldásaiból, naponta jól akar lakni, összkomfortos hajlékot szeretne, tévét meg Toyotát. Semmi különöset: csak sokáig és jól akar élni. S mivel a fejlett világ retteg az afrikai migránsoktól, erre csak itt, helyben nyílhatna lehetősége.

Agyar és páncél

Naiv és embertelen feltételezés azt hinni, hogy az idő kereke megállítható vagy egyenesen visszafordítható. Valamiféle, a feltételezett jövőre vonatkozó homályos feltételezések alapján nem lehet őket mesterségesen kizárni a „nekünk kijáró” javakból, az afrikaiakat nyilvánvalóan megilletik hazájuk erőforrásai vagy azok haszna. A tőlük elvárt áldozatok töredékének megfizetésére láthatóan a környezettudatos nyugati ember se hajlandó (vagy csak vonakodva kényszer hatása alatt), akkor meg mi végre kötnénk gúzsba őket elvont értékekre hivatkozva? Pedig erre számos példa akad. Íme, egy pár azok közül, amikkel eddig találkoztam.

Nemzetközi nyomásra és a turisztikai érdekeket felismerve számtalan állatfajt védenek Afrikában, nemzeti parkok egész hálózata van már a kontinensen. Szép dolog, hogy ukmukfukk nem lehet elefántokat lepuffantani, az agyarért folytatott orvvadászat valóban visszataszító. De aki már látta, mekkora pusztításra képes egy elefántcsorda, az megérti az ültetvényét elveszítő parasztot, aki pokolba kívánja az állatvédelmet meg a WWF-et.

A szárazság miatt legelő nélkül maradt pásztor sem hajthatja védett területre az állatait, mert azzal „veszélyeztetné az ökoszisztémát”, és persze tapintatlanul belegyalogolna a szafarizó külföldi turista szent vadonélményébe.

Nem örülnék neki, ha kipusztulnának az óriásteknősök. Igazán megható, ahogyan áldozatkész nyugati környezetvédők mindent megtesznek a hüllők tojásainak megóvásáért. A helyi halászokat is megpróbálják „felvilágosítani”, meg rávenni őket, hogy ne halásszanak a védett, éppen ezért halban gazdag korallzátonyok környékén. Azt is tudom, állatokon hálásabb segíteni, mint hálátlan embereken. De, ki ne látná Afrikában, rajtuk is kéne.