Nem tagadom, a forradalmi változások egészéről is megvan a véleményem, de hát meglátásaim sem nem nagyon egyediek, sem nem nagyon érdekesek. Ezért csak egyetlen piciny, meglehet, pitiáner dologról szólok, s nem is a magam hangján: a pálinkaliberalizációról. Már az se akármi, hogy a nagy nyelvi forradalom során ama megbélyegzett szavak egyike, mint a liberális, liberalizmus, liberalizáció, tehát végső soron maga a szabadság, ennyire prózai helyen üsse fel a maga büszke fejét. De az meg már felettébb elgondolkodtató, hogy miért volt a kormánynak annyira fontos a házipálinka-főzés üstöllést történő felszabadítása; vagy ahogy a Nemzeti Együttműködési Rendszer szűkkeblű kritikusai mondják, az uralmi és látszatintézkedések meg a pénzintézetek megsarcolása mellett hónapokig miért pont ez volt az egyetlen így-úgy értékelhető lépése.

 

Az egzakt választ én biztosan nem tudom. Honnan is tudhatnám, mi járhatott a nemzet vezetőinek lámpás szép fejeiben. A kérdéskört egyébként is a hazai közélet mintaszerűen kivesézte. Bárcsak ennyire hevültek és pallérozottak lennének az új alkotmány körüli viták, amik – ha jól látom – egyáltalán nincsenek is. De mivel a magyar igencsak szereti a történelmi parabolákat, s ha valamit meg kíván értetni a másikkal, szívesebben nyúl históriai párhuzamhoz, mint a logikus okfejtéshez vagy jól aládúcolt külföldi mintákhoz, én is előhozakodom eggyel.

 

Volt valaha egy derék erdélyi nemes, bizonyos tarcsafalvi Pálffy János (1804–1857), akit ’48-as tevékenysége miatt halálra ítéltek, de aztán Haynau megkegyelmezett neki, és kényszerlakhelyül Sátoraljaújhelyet jelölte ki számára. Pálffy bár békepárti és velejéig konzervatív volt, mégiscsak volt abban valami irtózatos logika, hogy megkínálták kötéllel, merthogy államtitkárként, a képviselőház első alelnökeként és a Honvédelmi Bizottmány tagjaként alaposan kivette részét a magyar forradalomból, szabadságharcból, és így bár Kossuthot „nagyon veszedelmes embernek” tartotta, mégiscsak együttmunkálkodott vele.

 

Pálffyt azonban nem elsősorban politikai teljesítménye, hanem csonkán maradt emlékirata tette feledhetetlenné. A nagy nemzeti letargia évei alatt szépen betűrendbe szedve megírta, kiről milyen személyes emléket őriz, milyen embernek ismerte meg az illetőt. Betegsége akadályozta meg Pálffyt abban, hogy az „l” betűnél, Lónyai Gábornál tovább jusson, ám kis portréi (meg a nagyobbak pl. Batthyányról, Deákról, Görgeyről, István nádorról, Kemény Zsigmondról, Kossuthról) történetileg, de irodalmilag tán méginkább így is rettentő érdekesek, értékesek. Szerzőnk éles megfigyelő, szeménél csak a nyelve élesebb, gunyoros stílusa bárkit képes porig alázni: „Balázsi nagyon együgyű ember volt, de azon jó tulajdonnal, hogy egész országgyűlés alatt soha egyet se szólt.” Való igaz, arisztokratikus blazírtságát olykor (tényleg csak ritkán) dührohamai messze sodorják, de érzelmeit ő nem kívánja palástolni. Nyilván ennek a „kíméletlen őszinteségnek” köszönhető, hogy szövegei 1939-ben jelentek meg először, s teljes változatukban csak 2008-ban.

 

Akkor most jöjjön az a kis képecske, amit nekem – ki tudja, mely megfejthetetlen okból – a mostani pálinkás ügy juttatott eszembe. Pálffy áldozata Ányos Pál volt, róla írta:

 

„Képviselő 1848-ban. Ő sem követte az országgyűlést Debrecenbe, s ezért amnesztiát kapott 1850. júliusában. Ányos csak arról nevezetes, hogy az egész országgyűlés alatt csak egyszer szólalt meg, s az is szerencsétlenül ütött ki. A pálinkafőzés megadóztatása tárgyaltatott. Ő nagynak találta a kivetett adót, mert ő maga is nagyban főzette a pálinkát; nem állhatta meg tehát, hogy fel ne szólaljon, de zavarba jővén, azt találta mondani, hogy ő ezen a téren elegendő ismerettel bír, miután ő évek óta és nagy mennyiségben főzeti – a krumplit pálinkából.”

 

Na, még mielőtt valaki elhamarkodottan azzal vádolna, hogy én ezzel a szöveggel azt akarom sugallni, hogy a Nemzeti Ügyek Kormánya tagjainak hasonló személyes érdekeltsége lenne vagy pusztán valamiféle kicsinyes számítást követnének, mint egykor Ányos képviselő – ezt jó előre kikérem magamnak. Már csak azért is, mert éppen Pálffytól tudom, hogy a témával való kacsingatós viccelődés, csalafinta sandáskodás veszélyeket rejt, legyünk pontosak, rejtett magában. Okulásképpen álljon itt az ügy folytatása, mi is történt ezek után a maihoz hasonló forradalmi ’48-as időkben:

 

„Másnap Pálfi Albert, a Martius 15-ke szerkesztője jó tréfát csinált ebből magának és a közönségnek, nevetségessé téve a szűzbeszédet. Ányos nem értette a tréfát s elégtételt követelt. Ők megverekedtek, Pálfi kalapja emléklövést kapott. Ányos ezzel nem akart megelégedni; ő újból lőni akart, és miként mondta, mindig lőni egész nap mindaddig, míg agyonlövi ellenfelét. Segédnökei csak nagy bajjal tudták lecsillapítani.”

 

Nyilvánvaló, ilyesféle dühödt megtorlással ma már nem kell számolni, elvégre civilizált alkotmányos, jogállami viszonyok között élünk végre-valahára. A párbaj dicső korunkban szóba se jöhet. A mai államférfiak nem oly szűkkeblűek, kicsinyes bosszúállók, mint a pályakezdő ’48-as népképviselők, akiknek – ha módjukban állt volna – nagyvonalúságban, visszafogottságban, sportszerűségben lett volna, mit tanulniuk a maiaktól. Nem is szólva arról, hogy a kritikusan élcelődő újságírót mostan olyan erre hivatott hivatal és elhivatott személy venné pártfogásába, védené meg a hatalom (egyébként – ismétlem! – elképzelhetetlen) túlzásaitól, mint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság és Szalai Annamária. Következésképpen zengjük üde, mámoros ajakkal: Vivát, pálinka, vivát, pálinkaliberalizáció!