Mármost hogyan vehetők rá gyerekeink, hogy tessék magukat boldognak érezni? Mert annyira világos, hogy annak kéne lenniük. Nyilván sehogy, az erőszakos népboldogítás a családban se működik. A sokat tapasztalt, realista szülő persze tudja ezt, mégis időről-időre elveszíti józaneszét és újrapróbálkozik a csimoták elvarázslásával, s mivel azok konokul ellenállnak, boldogság helyett marad a pőre erőszak.
– Pusztaság közepén feltörő melegvizes forrás, dús növény- és káprázatos állatvilág, párját ritkító mikroklíma, barátságos helyiek. Maga a paradicsom. Mi kell még nektek, háládatlan hülye gyerekek? Naná, hogy nekik az kell, hogy otthon hagyjuk őket, hogy kedvükre számítógépezhessenek, meccset nézhessenek és zavartalanul kínozhassák egymást. Számukra ez az ideális vasárnapi program.
A hetet végigdolgozó és egyébként is nyughatatlan anyjuk számára viszont nem. – Nem azért jöttem ilyen messzire, hogy hétvégén itthon tespedjek – mondja. Van ebben valami. Mint ahogy abban is, hogy a gyerekek meg tojnak az anyatermészet gazdag kincsestárára és az emberi kultúrák tarka szőttesére, és öt nap idegen nyelven történő tanulás s megerőltető figyelem után dögleni akarnak. E két szélső álláspont közt őrlődöm én, akinek mindkét program megfelel, így lavírozni kényszerülök a családi béke érdekében. Ez nyilván csak részsikerekkel jár, mert mindkét oldalon megveszekedett küzdők feszülnek egymásnak. Samu és Zsuzsi. Meg hát én se vagyok az a birkatermészet, egy idő után én is beszállok a pankrációba. Na, az a legrosszabb.
Eleinte az hittem, csak ravasz vagyok, amikor azt kezdeményeztem, ha logisztikailag lehetséges, a fiúk maradjanak csak otthon, mi meg majd lelépünk, este pedig találkozunk. Az egymásra fenekedő, egyébként békés fenevadak szétválasztása régi trükk. De rá kellett jöjjek, nem csupán a családomhoz vagyok lojális, önző módon én is nyugalomra vágyom.
Egy biztos, a legbékésebb szafarijaink eddig kettesben voltak Zsuzsival. Feszültség nagysága szerint a további sorrend a következő: egygyerekes szafari, kétgyerekes szafari, háromgyerekes szafari. Van bennem némi félsz, mi lesz decemberben, amikor a gyerekkontingens kiegészül még Kati és Feri három pajkos lurkójával. De a balsejtelmeket azzal hessegetem el, hogy a tapasztalat szerint a több különböző helyről összejött gyerek éppen hogy tehermentesíti a szülőket. Ez tényleg így volt Tarangirében is, amikor összefutottunk Marci osztálytársa családjával.
E hosszas felvezetés csak a Te érdekedben íródott, Nyájas Olvasóm, hogy miután végzel az alant következő résszel, nehogy betegre mardosson a sárga irigység. Neked is jobb ott a lassan télbe csavarodó kis hazánkban, ha nem csupán a bundát látod, hanem a molyokat is.
Mert meg kell vallanom, minden nehézség és örök harag ellenére mégiscsak pozitív, igencsak pozitív szaldója van a kilenc nappal ezelőtti Maji Motó-i utazásunknak. Megérte az az ár is, hogy tűzzel-vassal törtük meg Marci és Zsiga akaratát. Főleg utólag látom így, közben azért kétségek gyötörtek. Maji Moto ugyanis tényleg varázsos hely, és nekünk sikerült akkor látni, amikor a legjobb arcát mutatta.
Úton, útfélen
A Moshi felé vezető főúton kell keletre tartani és ötven kilométer után Boma Ngombe falunál jobb fordulni. Fura kis település. Mivel a főút mellett van, van neki pizzázója, önkiszolgáló boltja és még discója/lokálja (afféle dugibugi klubja) is, de közben éppoly nyomorúságos részei vannak, mint a főúttól messzebb, a pusztában lévő falvaknak.
Innen 18 km-re délre fekszik célunk Maji Moto (madzsi moto), azaz ’forró víz’ vagy 'hévíz'. Tanzániai mércével kényelmes földút vezet hozzá, amely néhány meglepetést így is tartogat, ide-oda indázik, s a tapasztalatlan utazó hajlamos, hogy az elágazásnál a rosszabbik lehetőséget válassza. Ezért ha emberbe üközünk, ami nem nehéz, mert egymást érik a bomák, mi is érdeklődünk. Röviddel a cél előtt így is utat tévesztünk, ám egy kisfiú – akit fiaink szégyenletes berzenkedése mellett felveszünk, és akit a helyiek közvetítenek ki nekünk Chemi Chemiben (?) – kalauzunkul szegődik.
Eddig utunk poétikusan kietlen tájon vezet. Mint annyiszor, most is megfogalmazódik a kérdés: mi a fenéből élnek itt az emberek? Jó, látunk egy-két csordát, amelyeket gyerekek pásztorolnak, meg néhány nyomorúságos boltocskát, de kertet és szántót nem. Mi biztosítja itt ennyi ember túlélését? A folyamatosság és a biztonság általunk ismert látszatának nyomait keressük, de nem találjuk őket. Igaz, egy óra után beérnénk már Maji Motóéval is.
Aquapark
Nem is kell sokat várnunk, megváltozik a vidék, a poros, bozótos táj vastag zöld övet kap, ott fut a folyócska, amit Maji Moto forrásai táplálnak. A fafajták is mások, trópusi esőerdőket idéznek. Bekanyarodva alkalmi parkolónkba esik csak le igazán az állunk. A források felé boruló hatalmas fákon majmok tornáznak, meghajlanak alattuk az ágak, amint el-elrugaszkodnak, hogy egymást utolérjék. Jöttünk nem izgatja őket. A méteres gyíkok óvatosabbak, ők gyorsan elkúsznak, nem kíváncsiak a magyarok bejövetelére. Madárdal és erdőzúgás.
Nem rajongok az élővizes uszikálásért, de most előzetes terveimmel ellenére számomra se lehet kérdés: irány a Maji Motó-i aquapark hűs vize. Legott gatyára vetkezek. Csemetéink azonban nem esnek hasra a természet előtt. Pontosabban Zsiga igen, amikor majommegfigyelés közben az egyik ágról a földre pottyan (a kép az esés előtt készült). Marcit ebben az égi igazságszolgáltatás megtestesülését látja. – Megérdemelted – nyugtázza megrázóan. Amire meg az anyja rázza őt meg, mint Krisztus a vargát. Még néhány elsziszegett szitok, hiszen maroknyi helyi meg kis kalauzunk is a közelben, és helyreáll a csapatunk lelki békéje.
A tavacska környezete csodás. A fák gyökerei úgy tekeregnek, mint az agytekervények, a víztükör fölött lombok alkotnak sátrat, amelyen át- meg áttűz a vakító délutáni napsugár. A vízfelszín alatti köveken, sziklákon ásványok váltak ki, az olykor több méter mély víz áttetsző, különös törésben látható minden. Kék, zöld, türkiz, egyebek. A víz olyan selymes, lágy, mint nagyanyám hordójában az esővíz, csak éppen ez langyosabb. Nem forró tehát, mint a neve ígéri, de annál jobb. Ahol feltör alulról a meleg forrás és keveredik a hűvösebb vizekkel, olyan erős az áramlás, hogy egy helyben úszik az ember.
Nekem az tetszik leginkább a fürdőzésben, hogy hátamra fekve a majmok ágak közti életét tanulmányozhatom. Zsiga úszni nem tudása határait próbálgatja, az anyja segít neki ebben. Marci pedig felfedező úszásokat tesz, majd csatlakozik a helyi kölkökhöz (köztük kalauzunkhoz), akik ismerve a tavacska mélyebb részeit a fák magasából ugrálnak a vízbe. Marci azért óvatos, nem akarja nyakát szegni. Mi támogatjuk törekvését. És ahogy már lenni szokott, a szafarit korábban mereven elutasító gyerkőcöket alig lehet kiimádkozni a vízből.
Nagy szerencsénk van, mert bár Maji Moto több útikönyvben is szerepel, utazó rajtunk kívül nincs, nem kell tehát osztoznunk másokkal fürdőzésünk élvezetében. E hely nem népszórakoztatásra termett, hanem klubfoglalkozásra.
Amúgy vizesen rövid felfedező utat teszünk a környéken. Újabb gyíkok és madarak. Az újdonság egy szabadtéri budi, ami a vendégek igényeihez méreteztek. Van női és férfi részleg, és a férfiaknak nagyobb dolgok elvégzését kapaszkodó fa segíti. (A kép a női latrinát ábrázolja.)
Jó, ha tudjátok (mi tudtuk előre), mindez nem ingyenes. De nem kell megijedni, a költségek meglehetősen szolidak, és még maga a díjfizetés ceremóniája is szórakoztató. Már túl vagyunk a leesésen és ráncba szedésen, és azon kezdek lamentálni, hogy kinek fogok én itten fizetni, mert a vízparti öt fiatal egyike sem lép föl jegyszedőként, amikor a régi Csepelt idéző biciklijén beviharzik a Maji Moto Aquapark derék gondnoka. Gőzöm sincs, honnan szagolta ki, hogy itt vagyunk, meg hogyan volt képes ennyire gyorsan ideérni, de itt van. Csodálatom csak tovább fokozódik, amikor a visszaútnál egy levágást, egérutat mutat nekünk, és a fél méter vastag, háromszáz méter hosszú homoktengeren fúrja át magát s biciklijét.
Betoppan tehát emberünk, s kéri a díjat: felnőtteknek 3–3, gyerekeknek 2–2 ezer, összesen 10 ezer shilling (kb. 1300 Ft). A végösszeget én számolom ki neki, ő eközben gyűrött számlatömböt vesz le csomagtartójáról, majd pennát ragad, hogy szakszerűen kiállítsa a dokumentet. Megsajnálom, intek, hogy hagyja. Már akkor bánom nagylelkűségemet, mert most lenne egy hivatalos cetlink (úgyis, mint magánokiratunk) a Maji Motó-i fürdőzésről. Így marad, amíg marad, nekünk az emlékezet, a fotók meg ez a bejegyzés.
