Ha az embert a „fejlődő” világ valamelyik szegletébe veti jósorsa, és huzamosabb ideig ott ver tanyát, nehéz kikerülni, hogy el ne merengjen a fejlődés, a természet, az erőforrásokkal való bánásmód meg a környezetvédelem összefüggésein. Morfondírozásomhoz leginkább kelet-európai tapasztalataimat hívom segítségül. Az itteni viszonyokról ugyanis még nem igen tudok többet annál, mint amibe eddig belebotlottam. Az viszont kellőképpen sokkoló.
Amortizáció
A szocializmus bukásának egyik – ha közel sem a legfontosabb – belső oka az volt, hogy képtelen volt ésszerű és a lakosság számára elfogadható válaszokat adni a természeti környezet és az iparosodás mindenki számára érzékelhető ellentmondására. Technológiai elmaradottsága és az állam túlhatalma miatt nem volt képes összebékíteni a kettőt, hiszen a környezetvédelmi hatóság meg a tervkényszer alatt működő szennyező gyár is maga az állam volt. Ugyan most melyik ujjába harapjon? Jobb legyen a levegő, tisztább a patak, de iskolakezdésre ne legyen vinyetta meg köpeny? Vagy „kicsit” büdös legyen a lég, indigókék a csermely, de „a megnövekedett lakossági igények kielégítést nyerjenek”?
A háború utáni (európai) kapitalista államoknak előbb sikerült a fenyegető békétlenséget (osztályharc) a munkabékével meg jóléti intézkedésekkel megelőzni, majd társadalmi nyomásra mind nagyobb figyelmet fordítottak a környezet védelmére, több esetben is a tőke érdekeivel szemben léptek fel. A létező szocializmusnak viszont nem volt értékelhető válasza arra, hogyan fog itt jólétet teremteni a természet mértéktelen kizsigerelése nélkül. A nyugattal szemben egyre nagyobb versenyhátrányba került keleti blokk vezetői egyszerűen a természet „megzabolázása” mellett döntöttek, mégpedig azért, hogy a környezet igába hajtása révén féken tarthassák a társadalom elégedetlenségét, biztosíthassák a termelés folyamatosságát és a fogyasztás bővülését. Ez éppúgy vesztüket okozta azonban, mint a belső fogyasztás finanszírozására felvett külföldi hitelek miatti eladósodás. (Az egyetlen kivétel utóbbiban Románia volt, ahol Ceauşescunak, a „Gondolkodás Dunájának” népe kiéheztetésével sikerült nullára írni a külföldi adósságot. De – ahogy országa – utóbb ő se járt ezzel túl jól…)
Jöttek a csehszlovákok
„Az a véleményem, hogy még az ipar fejlődését kísérő szennyezés is jobb, mint a zűrzavar és durvaság, amely azokat a társadalmakat sújtja, amelyekben az emberek képtelenek alapvető szükségleteik kielégítésére” – írta a nyolcvanas évek elején Milan Šimečka író. Akkoriban szenvedélyes vita zajlott a csehszlovák ellenzéken belül, hogy mennyire fontosak a környezetvédelmi problémák. Nem véletlenül éppen ott, mert a néhai Csehszlovákia a legszennyezettebb európai országnak számított. Šimečka – szégyellem, de csak most tudtam meg Tony Judt hasznos könyvéből – óva intette harcostársait, így például Václav Havelt, hogy alábecsüljék a modernitás áldásait.
Hasonló, ha nem is ennyire éles nézetkülönbségek a magyar ellenzéknél is voltak, noha a tervezett dunai vízlépcsővel, a Dunaszaurusszal szembeni tiltakozás ezt elfedte. A modernitáshoz meg a növekedéshez való viszony azonban megkülönböztette az ellenzéki csoportokat. Nagyon leegyszerűsítve: a tradicionalisták, narodnyikok (népiek), környezetvédők, ha már választani kell, inkább tiszta patakot akartak, mint a nyugati felzárkózást. Míg a nyugatosok, liberálisok, polgári radikálisok elfogadhatónak találtak „egy kis környezetszennyezést” a haladás érdekében. Nem véletlenül került be az induló „modernista” SZDSZ 1989-es programjába valami ilyesmi, hogy az elmaradottság nem jelenthet kulturális előnyt.
A rendszerváltás idején azonban nem volt egyetlen olyan demokratikus szerveződés sem, amely ne fogalmazott volna meg környezetvédelmi célokat és ígéreteket. Ezek azonban alig többet, csak retorikai igényt elégítettek ki. Paradox módon nem az új rendszer vívmánya nyomán, hanem a régi rendszer (leginkább a hagyományos nehézipar, a bányászat és a nagyüzemi mezőgazdaság) összeomlása miatt lett nálunk tisztább a levegő és a folyóvíz. A nem szándékolt változásnak meg volt a maga ára: munkahelyek százezreinek elvesztése és a magyar vidék perspektíváinak végletes beszűkülése. Az egykori nagyszennyezők szerepét eközben átvette sok kicsi, vagyis mi, a lakosság. A csomagolóanyagok és a motorizáció térhódítása új problémát jelent. De ezt most hagyjuk.
Szag után
Száz éve „a tőke követte a zászlót”, ma már nem a zászló érdekli. Hulladéklerakónak megfelelő meddőhányókat, megengedő környezetvédelmi szabályokat meg korrupt hivatalnokokat keres inkább. A munkaerő „kedvező” ára mellett a szigorodó hazai környezetvédelmi előírások is arra kényszerítik a profitérdekelt vállalkozásokat, hogy gyártósoraikat keletre és délre vigyék át. A Mercedes rastatti lakatosa mint munkavállaló teljes joggal fel van háborodva emiatt, de mint lelkes lokálpatrióta természetvédő és mint kisrészvényes nagyon is támogatja a környezetszennyezés exportját és a termelési költségek „ésszerűsítését”. Álságos módon persze leginkább azzal, hogy befogja a szemét.
Ezzel azonban nem azt akarom mondani: a nyugati gyárak, multik megjelenése a harmadik világban törvényszerűen szül dögletes bűzt, kipusztult erőket, felperzselt legelőket, letarolt hegyeket, teremt szennytől iszamos folyamokat, zúz tönkre harmonikus közösségeket. Nem. Ne feledjük, ez a legtöbb esetben nálunk sem történt így. Sőt, bármit is állítsanak egyesek, sokszor egy-egy benzinkút, gyorsétkezde vagy plaza egyenesen civilizálta a korábban lerobbant környezetet. Biztos megvan ennek a „látszatnak” az ára. De minek nincs? A kérdés csak az lehet, mekkora ez az ár.
A zöld chiliazmus (lásd „ökoholokauszt” – atyavilág!) semmilyen árat nem tud elfogadni, de az általa felkínált alternatíva egyáltalán nem vonzó és a hatmilliárdos emberiségnek aligha járható út. Az önellátásra való átállás vagy az önszervező faluközösségekbe való „visszatérés”, a kivonulás programja még modellként sem vált be, mert önálltatásra és hazugságra épül, illetve annyi személyes áldozatot vagy olyan erős külső kontrollt feltételez, aminek elfogadására az emberek tömegesen és önkéntesen aligha vehetők rá. Az idők végezetéig a környezet erőforrásaira szorulunk, így ember és természet közti harmóniára nem számíthatunk, de a Föld öngyilkos elpusztításáig használatuk során azért akad még néhány enyhébb fokozat.
Kapitalista termékek
Gondoljunk bármit is a tőkéről, többnyire nem bestiális, immorális gazemberek működtetik, hanem a nyugati civilizáció emlőin felnőtt vezetők, akiknek lehet, hogy a „profit az istenük”, de szántszándékkal nem törnek a világ elpusztítására. Óvatosan írom le: nem sok egyéb tájéka lehet a Földnek, ahol az önzetlenségnek, a bőkezűségnek, a könyörületességnek vagy a szolidaritásnak erősebb hagyományai lennének, mint Nyugaton. Meg a bűntudatnak. Vajon a nyugati menedzser, amint Indiában vagy Ugandában vezeti a cégét egy csapásra megszabadulna otthoni beidegződéseitől?
Adam Smith szerint a szenvedélyek közül csupán az irigység, a gonoszság vagy a düh képes rábírni valakit arra, hogy egy másik embernek ártson. Csakhogy, el kell ismernünk, ha ez a jóindulatú megközelítés még igaz is lenne (nem hinném, hogy az), nem kell ahhoz „ártó szenvedély”, hogy bajt hozzunk egymás fejére, elég a korlátoltság, a meggondolatlanság vagy a tudatlanság, máris nyakunkon a veszedelem. Nem is szólva a különféle kényszerek széles választékáról.
Ezzel együtt bármennyire tisztelem a zöld ideológia híveinek világjobbító hevületét, de velük szemben mégsem gondolom, hogy a kapitalizmus természetéhez szervesen hozzátartozik az öngyilkos környezetpusztítás. Noha ők kapásból ezernyi példát mondanának a tőke felelőtlenségére meg gonoszságára, mégis úgy vélem inkább, esetleges sajátosságról van szó, tehát ha tökéletes megoldás nem is képzelhető el, – amint látjuk – van lehetőség a korrekcióra. Sokkal inkább, mint más gazdasági-társadalmi rendszerekben. A sokat szapult piacon ugyanis kötelező számolni a költségekkel, és a véges erőforrások – bár különböző mértékben és tempóban – monoton módon drágulnak, ami nem csak szűz, még kiaknázható területek meghódítására sarkallják a tőkét (amiből úgyis egyre kevesebb van), de környezetkímélő fejlesztésekre, újításokra is. (A hulladékgazdálkodás és az iparszerű újrahasznosítás aránylag friss és tömegesen csak a fejlett világban létező jelenségek. Kapitalista „termékek”.) A társadalmi költségek figyelembe vétele pedig régóta nem számít különlegességnek, bár, senki sem vitatja, van még mit fejlődni.
Vészharang
A kapitalizmus bizonyosan „fehér” találmány, de a kizsákmányolás és a környezetszennyezés globális és az emberi tevékenységekhez szorosan kapcsolódó jelenség: mindenütt van és mindenkor volt. A környezetszennyezés tehát a nyugat újabb (?) térhódítása előtt is piszkosul jelen volt a tőke harmadik világbeli célországaiban is.
Az afrikai helyzet tagadhatatlanul gubancos, amit tovább bonyolít, hogy a szabad erőforrásokra bejelentkeztek új szereplők, Ázsia szédületesen fejlődő gazdaságának óriásai is. A vetélkedés nyomán elvileg kedvezőbb feltételeket alkudhat ki magának Afrika, már amennyiben nem torzul a verseny. De miért éppen az ne torzulna e nyomorúságos földrészen?
Rettenetes állapotok uralkodnak a posztkommunista Tanzániában is. Mocsok, szenny, bűz, rozsda, nemtörődömség hegyen, völgyön, városokban és falvakban egyaránt. Šimečka 25 évvel ezelőtti gondolatához visszakanyarodva: itt az a kétségbeejtő helyzet állt elő, hogy egyszerre van jelen a zűrzavar, a durvaság, illetve „az ipar fejlődését kísérő szennyezés”. Igaz, azzal a megszorítással, hogy a szennyezés nagy része itt – legalábbis amit eddig láttam belőle – „népi eredetű”, oka pedig leginkább a mérhetetlen szegénység és azzal szoros összefüggésben lévő távlatnélküliség. Nyilván, ez az afrikaiak számra életbevágóan fontos lenne a fejlődés/változás környezeti következményeinek tompítása. De ha komolyan vesszük (miért ne tennénk?), hogy az emberiség vésztartaléka éppen ez a hányatott sorsú kontinens, nekünk, nem afrikaiaknak sem lehet másodlagos, hogyan bánnak itt a Föld erőforrásainak maradékaival.
Csődgondnok kerestetik
Optimizmusra semmi okunk. A helyzet majdnem reménytelen. A hatásos és a közjót szolgáló beavatkozás lehetőségei felettébb korlátozottak. Rossz dolog viszont több is történhet. Az egyik, hogy a felvásárolt helyi főnökök zöld utat adnak a szabad rablásnak, amelyre szép számmal akadnak jelentkezők. Napi élmény, hogy az Afrika-szerte botrányosan működő állam képtelen megfékezni a környezeti erőforrások pazarlását, a tartalékok esztelen iramú felélését. A mindent átszövő korrupció és a közszolgálatra alkalmatlan bürokrácia a posztkoloniális csődtömeg alapjellemzői – az erőszak, az önzés, a betegség, a babonaság és a szegénység mellett. Ugyan mely szereplők akadályozhatnák meg akkor Afrika kirablását, és segíthetnék elő az erőforrások ésszerű felhasználását, ha már saját államaiban fikarcnyit sem bízhat? Az ENSZ, Bono, Obama, az IMF vagy a földönkívüliek? A választ mihamarább meg kellene találni, különben Afrika még inkább a világ szeméttelepévé és pöcegödrévé válik.
Az is rossz alternatíva, ha megpróbáljuk Afrikát valamiféle nemzetközi védettség alatt álló reliktumterületnek vagy génparknak tekinteni, ahol az embereket éppúgy rezervátumokba tereljük, mint a rinocéroszokat vagy szitutungákat. A nemzetek „közössége” erre egyébként is képtelen, emellett hasztalan próbálkozás a forrongó kontinensre kuktafedőt erőltetni. Az afrikai ember is fogyasztani akar ugyanis, nem szeretne kimaradni a civilizáció áldásaiból, naponta jól akar lakni, összkomfortos hajlékot szeretne, tévét meg Toyotát. Semmi különöset: csak sokáig és jól akar élni. S mivel a fejlett világ retteg az afrikai migránsoktól, erre csak itt, helyben nyílhatna lehetősége.
Agyar és páncél
Naiv és embertelen feltételezés azt hinni, hogy az idő kereke megállítható vagy egyenesen visszafordítható. Valamiféle, a feltételezett jövőre vonatkozó homályos feltételezések alapján nem lehet őket mesterségesen kizárni a „nekünk kijáró” javakból, az afrikaiakat nyilvánvalóan megilletik hazájuk erőforrásai vagy azok haszna. A tőlük elvárt áldozatok töredékének megfizetésére láthatóan a környezettudatos nyugati ember se hajlandó (vagy csak vonakodva kényszer hatása alatt), akkor meg mi végre kötnénk gúzsba őket elvont értékekre hivatkozva? Pedig erre számos példa akad. Íme, egy pár azok közül, amikkel eddig találkoztam.
Nemzetközi nyomásra és a turisztikai érdekeket felismerve számtalan állatfajt védenek Afrikában, nemzeti parkok egész hálózata van már a kontinensen. Szép dolog, hogy ukmukfukk nem lehet elefántokat lepuffantani, az agyarért folytatott orvvadászat valóban visszataszító. De aki már látta, mekkora pusztításra képes egy elefántcsorda, az megérti az ültetvényét elveszítő parasztot, aki pokolba kívánja az állatvédelmet meg a WWF-et.
A szárazság miatt legelő nélkül maradt pásztor sem hajthatja védett területre az állatait, mert azzal „veszélyeztetné az ökoszisztémát”, és persze tapintatlanul belegyalogolna a szafarizó külföldi turista szent vadonélményébe.
Nem örülnék neki, ha kipusztulnának az óriásteknősök. Igazán megható, ahogyan áldozatkész nyugati környezetvédők mindent megtesznek a hüllők tojásainak megóvásáért. A helyi halászokat is megpróbálják „felvilágosítani”, meg rávenni őket, hogy ne halásszanak a védett, éppen ezért halban gazdag korallzátonyok környékén. Azt is tudom, állatokon hálásabb segíteni, mint hálátlan embereken. De, ki ne látná Afrikában, rajtuk is kéne.
