Ennyiféle található itt, Tanzániának ezen a részén. Kilenc. S ha már: éneklő bokorpacsirta (mirafra cantillans), vörösnyakú bokorpacsirta, fakó bokorpacsirta, sárgamellű pacsirta (mirafra poecilosterna), vörössipkás pacsirta (calandrella cinerea), Athi-menti rövidfarkú pacsirta (calandrella athensis), gesztenyehátú pintypacsirta (eremopterix leucotis), rövidfarkú pacsirta és az „igen ritka” Beesley-pacsirta (chersemones beesleyi). [Az általam magyarul fel nem talált madaraknál tüntetem fel zárójelben a latin elnevezésüket.] 
James-szel hárman három irányba, igaz, nem a Pacsirtamezőn
Bolondok lennénk, ha nem érdeklődnénk a madarak iránt – itt annyiféle van belőlük, és mégis kéznél vannak. Érdekesek, bolondosak és az európai szemnek egzotikusak. A domb tetején lévő kertes házunknál rengeteg madár van, és – noha vadállatok – voltaképpen a mókusok mellett a legkedvesebb háziállataink. Bár egyáltalán nem csendes társaság. A barna kánya folytonos vijjogása vagy a gesztenyebarna-szárnyú dalosseregély zajongása nem mindig kedves a fülnek, és lepkére vadászva a verandánkat is előszeretettel összeszarják, de ha nagyon akarnánk (nem akarjuk), elhessegethetnénk őket. Nem úgy, mint más zajforrásokat. A müezzinek hajnali fuldoklásával vagy a karizmatikus hitszónokok esti sikoltozásával megtelik a város meg az agyunk, ha akarjuk, ha nem. Akkor inkább már a zsibongó madarak.
Nem kell megijedni, a család nem akarja madáraszati szakbloggá alakítani szerény oldalunkat, és nem az erre való felkészülést szolgálta az egyhónapos hallgatás sem. Csak mostanában egyéb elfoglaltságaim voltak, azért nem írtam, a többiek pedig... De ez régi nóta, hagyjuk is.
Házi ragadozónk, a barna kánya
Most azért írok a madarakról, mert az utóbbi időben szafariaink erősen madarász jelleget öltöttek. Mégsem mondhatjuk rájuk kategorikusan, hogy madarászszafarik voltak, mert – noha a madarak iránti lelkesedésünkhöz kétség sem férhet – ahhoz a mesterséghez mi nem igen konyítunk. Viszont kellő díjazás fejében elkísért bennünket útjainkra egy valódi és pompás madarász, James Wolstencroft, akinél aligha tudnak többet az itteni madarakról. James angol, igazi világutazó, négy kontinensen madarászott már, és nem kocamadarász, főállású. Harminc éve még a Hortobágyra meg a Kiskunságba is elvetődött, ma is elfogadhatóan ejti a szót: nagykócsag. Öt éve él itt családjával, a vidéket és a helyi népeket is jól ismeri. Erősen ökológiai (zöld) világszemléletű, aminek túlzásaitól engem szerencsésen megóv szerény angolnyelvtudásom, Zsuzsi pedig még élvezi is az ilyesmit. Szóval nem csak az afrikai madarak meg a természet, James világa is izgalmas és újszerű nekünk.
De kerüljünk közelebb a pacsirtákhoz. Különösen az „igen ritka” Beesley-hez. Hányatott sorsú jószág ez. Egy csomó rendszertanban nem is számít önálló fajnak, a Helm-féle Kelet-Afrikai madaraiban például, amit gyakran haszonnal forgatunk, egyáltalán nem szerepel. Viszont benne van David Martin Tanzánia madarait felsoroló listájában (checklist).
A Pacsirtamezőn
Mindez egy adalék ahhoz, hogy némelyek még mindig azt hiszik, hogy a természettudományok az igazi tudományok, mert azoknál minden szigorúan egzakt. Hát már hogyan lenne az, ha egy olyan régi tudomány, mint az állatrendszertan máig képtelen egyértelműen eldönteni egy szerény kis madárról, hogy az most önálló faj vagy alfaj, pedig már a genetikát is segítségül hívják, és a madarak DNS-t is vizsgálják. A Beesley-pacsirtán is hajba kapnak egymáson a tudományukra oly büszke gőgös kutatók. S ha valamely kérdésben, mondjuk rendszertaniban, „nyugvópontra helyezkedik a tudomány”, rögtön újabb nyugtalanító ellentmondások születnek, amikre jó ideig újra nincs bombabiztos válasz, sőt semmilyen válasz sincs, lehet, hogy sohasem. Ami legalább annyira nyugtalanító, mint felemelő.
A mi kis pacsirtánkkal, amiből csak néhány pár fészkel e vidéken a James által Pacsirtamezőre keresztelt részen találkoztunk először. Legalábbis akkor tudtuk meg őkelméről, hogy kicsoda-micsoda. Ez a vidék a Meru lábánál fekszik, az Arusha Nemzeti Parktól észak-nyugatra, s ha a Nairobiba vezető „úton” egy órát északra autózunk Oldonyo Sambóig és jobbra fordulunk, akkor már ott is vagyunk. Talán Mkuru a térség neve. Az utóbbi két hétben háromszor is jártunk arrafelé, először James-sel, aztán autóval és tevével. Tényleg szépséges vidék és mindenféle madarakban igen gazdag.
Berber bülbül, az egyik háztáji madarunk
Egy-kettőt leírok, csak amiket az első túra alatt láttunk. Igyekszem nem túlzásba vinni. Hamvas rétihéja, keleti éneklőhéja, fehérkarmú vércse, kori túzok, vörösbóbitás túzok, Fischer-fényseregély, pompás fényseregély, lebenyes seregély, északi fehérkoronás gébics, brubru-gébics, maszkos szövőmadár, fehérfejű szövőmadár, pusztai hantmadár, szürke légykapó, vörösfejű futómadár, rejtőző gerle, vöröcsőrű bivalymadár, augur ölyv, bíbormellű pillangópinty, kenyai vörös veréb…
Képeket a madarakról nem nagyon készítettünk, pacsirtáról például egy sincs (van elég James honlapján), mert a gépeink nem alkalmasak rá, meg az egy másik műfaj. Mint a vadászat és az állatkerti séta között, akkora távolság választja el a madárfotózást a madármegfigyeléstől (birdspotting).
Egy idő után fárasztó dolog a tudatlannak az okost hallgatni, főleg ha az angolul beszél, a madarak rögzítése is emészti az energiát, hátha még a nyakadba zuhan az afrikai dél forrósága. Én legalábbis elfáradtam. A nagy fényességtől úgyis inkább a Pacsirtamező földjét, a buckákat, a gyíkokat, a ganajtúrókat kezdtem nézni s nem az ég madarait. A fejlógatásomnak köszönhető, hogy ráakadtam egy Beesley-pár kicsiny földbe ásott fészkére, amivel James ki nem érdemelt elismerését is kivívtam. Kalauzunk ugyanis öt év alatt még nem bukkant Beesley-tojásokra. Mindez éppen akkor történt, amikor arról kezdett értekezni, mennyire aggódik, hogy csak egy pacsirtát lát, mert ők mindig párban voltak. Csakhogy a tojó éppen a földön melengette a tojásait, s csak akkor repült fel, amikor már közel voltunk hozzá. Zsuzsi és James kukkerrel kezében mohón az elröppenő után vetette tekintetét, míg én némileg fásultan rábukkantam a picinyke foltos tojásokra. Íme a bizonyíték:
James ujja meg a pacsirta tojásai
S hogy bambulással nem csak a kicsi dolgokat lehet elcsípni, azt mutatja, hogy így láttam meg Afrika legnagyobb röpülő madarait, a túzokokat is. Zsuzsi és James megint az eget vagy a fákat fürkészte, miközben a másik oldalon a fűben ott volt ez a csodálatos madár. És hogy még nagyobb legyen az ámulatunk, egyikük szárnyra is kapott. James felvilágosított bennünket, hogy ezt vegyük kitüntetésnek, mert ő még életében – nyolc éves kora óta madarászik, most 54 – csak négyszer látott repülő túzokot. Mi meg most először láttunk bármifélét, és nekünk rögtön repült is!
Elég mókás, hogy valamikor 1983 táján egy madarásztáborban szintén a fejlógatásommal járultam hozzá a magyar ornitológia gazdagodásához. Lakitelek (!) környékén volt a madarásztáborunk, és kis csoportokban cserkésztük a környéket. A mi tapasztalt vezetőnk Molnár Gyula volt, akit a Molnár Dixieland Band vezetőjeként is lehet ismerni, ő tanítgatott atyaian minket, zöldfülűeket. A többiek erősen sasoltak, én meg elbambultam, így figyeltem fel egy avarba rejtett kis fészekre. Ez volt maga a sisegő füzike legdélibb magyarországi előfordulására, jelesül annak tojásokban való megtestesülése. Molnárnak a madárról később készítette fotója még a Búvár egyik számának címlapjára vagy hátoldalára is felkerült.
Újabb háztájiak. Egérmadarak csipkedik a savanya barackunkat
Ezek hát az én érdemtelen madár-megfigyelési sikereim. Amikkel nem azt akarom mondani, hogy bambulj, madarász (ember), mert többet látsz. Hisz akik mellettem szorgalmasan sasoltak, sokkalta többet láttak nálamnál. Csak arra a pofonegyszerű felismerésre jutottam, ha többen több irányba nézünk, a környezet (a valóság) több részletét ismerhetjük meg, mintha mindannyian eltökélten egy irányra összpontosítunk. Nyilván, ezeket az egyéni tapasztalásból nyert ismereteket érdemes megosztatni egymással, ütköztetni és továbbgondolni, mert az analitikus igazságok ugyanis éppoly fontosak, mint a szintetikusak.
Most veszem csak észre, hogy madármegfigyeléstől elrugaszkodva suttyomban az ismeretelmélet hangafüves pusztájára tévedtem. Gyorsan, el is innen! Mert madarászat örvén elhamarkodott lenne episztemológiai, gnoszeológiai következtetésekre jutni arról, hogy mi útja-módja van a megismerésnek. Nem is teszem, isten ments. De az ide-oda röppenő, elbúvó és hirtelen felbukkanó, velünk a bolondját járató madarak láttán, mint kezdő madarászok, azért mi is eljátszottunk a kérdéssel, hogy valójában ki figyel meg itt kit. Mert a távcsöveinkkel meg a teleszkópunkkal ugyan mi valóban fürkészően néztük a madarakat, de hol van a mi optikánk és megfeszített figyelmünk az övékéhez képest.
Nem csak mi néztük hát a madarakat, a kilenc pacsirta is látott, sokkal jobban látott bennünket mind a tizennyolc szemével, mint mi őket. Menpotterek. Emberészek.
