A tevegelés még jobb. Ellenálló far azért nem árt hozzá, de könnyű súly is ajánlatos. Szóval leginkább a gyerekek élvezik. De az is jó dolog a tevében, hogy ha már nagyon fáj, le lehet róla szállni, és mellette kutyagolhatunk tovább. Márpedig Tanzániában fehér ember ritkán gyalogolhat, meg kell becsülni a lehetőséget.
Mi ezt a fene jó passziót, ezt a tevegelést már csak kipróbáltuk. És bevált. Igaz, alig hat órát töltöttünk tevetársaságban, tehát csínján kell bánni véleményünkkel. Ám ismerünk olyant is, aki egész a Nátron-tóig eltevegelt, az azért a mi kis panorámatúránkhoz képest már lehetett valami, és ő is elégedett volt. És hogy ki volt ő? Naná, hogy James Wolstencroft, a mi biztos tippadónk.
Szafarink a Pacsirtamezőnél emlegetett Mkuruban volt, és az apró Mkuru Camel Safari cég bonyolította. Ötünknek mintegy 15 ezer forintba került, hogy írjak valamit a pénzügyi kondíciókról is. Rajtunk kívül három teve kötelékbe fogva, és két gyalogos kísérő tartozott még a pelotonhoz. Azt mondják tevegelni azért is érdemes, mert az utazó olyan dolgokat lát, amire autóból, de még gyalogosan sincs módja. S ennek két oka van. Egyrészt a különleges nézőpont, mert hogy a teve magas állat, a fák koronájánál a szemmagasság; másrészt az állatok maguk közül valónak érzik a tevét, hát nem menekülnek fejvesztve, ha tevét látnak, hiszen a szemükben az ember csak tartozéka a nagy állatnak, extra púpja, és mint önálló tényező megszűnünk egy időre.
A tevegelés egyik veszélye is ebben rejlik, mivel irdatlan méretű, az utazó soha sincs árnyékban, útközben sohase kerül a fák koronája alá, éppen ezért, ha nem vigyáz, leég, napszúrást kap, kiszárad. Piszok nagy szerencsénk volt, mert a tevegelés alatt szinte végig borús volt az idő, és még csepegett is az eső.
Másik veszély, ha a tevék megmakacsolják magukat, és nem hajlandók a hajcsároknak engedelmeskedni. Feltűnt, hogy mennyire tisztelettudóan bánnak embereink az állatokkal. Még véletlen sem ütötték meg a felháborodástól prüszkölő tevéinket, amikor nem pattantak az ösztökélésre, csak „mintegy jelzésszerűen” lóbálták a botjukat. Elindulni és megállni a legnehezebb a tevéknek, leülni és felállni is megerőltető mutatvány nekik. De nálunk nem volt gond, megemberelték magukat. Már amennyire ilyesmire a hátastevék egyáltalán képesek.
Mbrema, Maszketo és Babu vitézül állta a sarat. A sorvezető Mbrema ugyan kapkodta a fejét az ízletes zöld hajtások után, de a hajcsárok ügyesen jobb belátásra bírták, a másik kettőnek erre esélye sem volt, annyira rövidre voltak kötve. Különösen a leghátsó Babunak nem, aki a tevecsorda ősapjának számít, tőle származik szinte mindegyik állat. Pedig imádnak rágni, azt biztos. Elég bizarr érzés, amikor feltűnik a válladnál a feje és a hátadra csorgatja zöld nyálát, de ki lehet bírni. (A teve jó dolog. Szépen párolog, és illatos az illata. Hagyjuk a poénkodást. Nagy Lajos jobb ebben. „A teve a sivatag hajója. Ebből következik, hogy a sivatag a teve tengere, sőt, hogy a hajó a tenger tevéje.” És a többi.)
A Pávián-barlangtól a bomáig
Az útról csak annyit, nem láttunk lélegzetelállító dolgokat, viaskodó oroszlánokat, akrobata majmokat vagy merészen vadászó ragadozó madarakat. Tán a párducteknős az egyetlen állatfaj, amivel addig még nem találkoztunk. De nem is ezért jöttünk. Viszont a táj már-már harmonikusnak tetszett; a vonulás szelíd hullámzásába még bele is tudtam volna aludni, ha nem hallottam volna arról, hogy nem jó magasról lezuhanni.
Igazából, szó sem volt itt harmóniáról, csak egy kicsit megkönnyebbült a vidék, ezt érezhettük. Egy évig nem volt ugyanis eső, és egy hete végre megjött. Korábban Kenyából is áthajtották ide az állatokat, mert ott még nagyobb a szárazság, rakásra döglenek a marhák, kecskék, juhok. Duplán kopott hát a legelő, ami nyilván újabb feszültség forrása. Túllegeltetés – sok egyéb mellett ettől rettegnek az itteniek. Az élővilág az esőt jó néven veszi, és úgy látszik, a nagy ínség után a kicsivel is beéri, minden kizöldült, a csontszáraz ágacskák végén is zöld hajtások.
Először a Pávián-barlanghoz mentünk, ahol éjszakánként alszanak a környék páviánjai. Szakrális helynek számít a maszájoknál. Ősszel ide, ebbe a kanyonba hajtanak marhákat, és együtt fogyasztják el őket rituálisan. Egyedül csak a férfiak.
A nők maradnak a falujukban, a bomában. Láttunk is közülük egyet, tüskesövénnyel kerített tapasztott köralakú kunyhókkal pettyezett, mintegy száz méter átmérőjú körterület, ahol csak egyetlen felnőtt férfi volt, egy vak. Egyik vezetőnk, aki maga nem maszáj, hanem wameru még egy kunyhóba is bevitt minket. Éppen főztek. Ugyan fojtogató volt a füst, de nem annyira, mint számítottunk rá. Apró lukon távozott a házból, így némi fény is vetült az edényre. A kedvünkért az asszonyok még zseblámpát is gyújtottak. Így szökdeltünk az időben a neolitikumtól egész a XXI. századig.
Gyerekek és asszonyok tapogatták Zsuzsit, hogy tényleg igazi-e, nem valami festék miatt ennyire fehér a bőre. Hozzám nem nyúltak, csak egy kutya dörgölőzött cefetül, amelyik a közeli Oikos táborából (olasz filantrópok működtetik) jött utánunk.
Aki szereti a nyugalmat meg a madarakat, és kedveli a sátorozást, annak őszintén ajánlom mind Mkuru Camel Safari, mind az Oikos táborait. Amennyire meg tudtuk ítélni, az előbbi valamivel fapadosabb, de rezerváltabb, mint az utóbbi. De mindkettő klassz. Eldöntöttük Zsuzsival, hogy mi feltétlenül kipróbáljuk őket. Elvégre a tevegelésben se csalódtunk.
