Előre mondom, ez csak játszadozás lesz, blogra való elménckedés, ahogy az Antall-kormány idején mondták, „gondolatkísérlet”. Olyan láncolat, amiben sok a hiány, és a láncszemek is gyengék, meglehet, hogy egyáltalán nincsenek is. A semmiből indul és nagyjából oda is tér vissza. Tanulság: nulla. Jó, majdnem nulla. Megkerekedett a nagy fenék, jöhet hát a semmi, a semmiség.

Ottó és Gyula

Ha már ennyire belemerültem a madarászat és a megismerés kacskaringóinak taglalásába, íme, egy újabb anekdota, egyik kedvencem. Herman Ottónak (vagy kinek) senki nem akarta elhinni egy madarásztalálkozón (vagy min), hogy a kiváló madarászunk Magyarországon (vagy hol) láthatott kékbegyet (vagy mit). Mire a dühödt tudós fogta a puskáját, elment és lelőtt egyet belőle. Majd megdicsőülten kicsapta az asztalra a meghökkent társaság elé: – Tessék, uraim, íme, az állítólag nem létező madár. Aminek még az a csattanója, hogy utána évtizedekig tényleg nem volt nálunk (vagy hol) kékbegy.

Ezt a történetet, mikor gimnazista voltam, hallottam talán Rácz Imitől, és annak szemléltetésére szoktam mesélni (a bizonytalanságokat, persze, jótékonyan mellőzve), hogy egyrészt mennyire pusztító lehet a tudományos kíváncsiság, másrészt mennyire változékony a tudósi szerep és eszköztár.

Mint tegnap írtam, kalauzunk, James Wolstencroft harminc éve járt Magyarországon, sőt Madarász Gyulát is ismeri, aki Herman és Chernel István mellett a magyar ornitológia megteremtője. Angol vezetőnk persze nem ezért tud róla, hanem mert Madarász a világ madárvilágát is tanulmányozta, a szakma korabeli nagyjának számított. James elképedt, hogy a Madarász azt jelenti magyarul, hogy madarász. Ő előtte viccesnek találta a nevet, mert benne vannak a mad, az or és az ass angol szavak…

Na, én viszont ettől arra kaptam kedvet, hogy utánanézzek Madarász Gyulának. Ki is lenne ő, híres hazánkfia? És szerencsére a Wikipédián a szokásosnál sokkalta színvonalasabb leírás olvasható róla. (Egyébként is a magyar madaras internetoldalak nívója messze felülmúlja, mondjuk, az emlősökkel vagy a pókokkal foglalkozó hasonlókét. Csak így tovább, madarászok!) És ott van ez a kép, Madarásszal és Hermannal. Talán éppen azután, hogy a feldúlt Herman lepuffantotta az utolsó kékbegyet. A hosszúszakállú tudós elég morcosnak tűnik ahhoz, hogy az anekdota akár igaz legyen.

Négy derék férfiú puskákkal. Igaz, nyakukban kukker, de ki hinné ma róluk, hogy a madarászat pionírjai ők. Hogy Afrikánál maradjuk, afféle white huntereknek tűnnek inkább, akik megpihentek egy oázisban a hosszú és fárasztó szafari közben, túl már az első kancsó boron, rostélyosra várva.

Madarak és a nép

„Bizony csak a gonosz és a tudatlan bánthatja a madarat, mielőtt hogy meggyőződött volna, vajjon igazán káros-é az? Már mondottam is, de megismétlem, hogy magában a természetben nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Arra szükséges, hogy végezze az élő természetben azt a munkát, a melyet más teremtmény el sem végezhetne. Károssá és hasznossá az emberre nézve a madarat csak az ember maga teszi akkor, a mikor feltöri a gyepet és beveti oly maggal, mely tömeges termést ad, olyant, a mely madártáplálék is; vagy kertet, szőlőt állít oda, a hol azelőtt nem volt” – írta ízesen és okosan Herman.
 

Vajon tényleg ő, a madarak szenvedélyes szerelmese puffantotta-e le azt a bizonyos kékbegyet? Mert hát más kékbegyeket meg más ma védett madarakat bizonyítottan leterített. Ő maga írja. Miért szégyelte volna? Ő is azt tette, mint más korabeli madarászok. Mégpedig tudományos célzattal. Akit ez feldúl, gondoljon bele, hol volt akkor még digitális kamera, teleszkóp vagy hol voltak a jól használható madárhatározók, amelyekből az első korszerűeket éppen ezek a puskás emberek készítették.
 

Herman Ottó, mint sokan mások, szász létére igazi nagy magyar nacionalista volt. Hát most, hogyan olvassuk a magyar földművelő gazda (paraszt) iránti, a madarakéhoz hasonlatos rajongását? Működik-e „aki hazudik, az lop, aki lop, az…” primitív logikája? Nem hiszem. Miért pont itt működne?

Azért én mégis csak megkérdezném tőle az ámbitoson: már most némi fenntartással kezeljük-e vagy vegyük-e inkább szó szerint rajongó szavaid, Ottó bátyám? „Számot vetettem én is magammal és úgy találom, hogy volna még kötelességem. Im, kötelességérzetből annak az arasznyi életidőnek, mely a harangszóig még marad, egy részét Tenéked akarom szentelni szeretett magyar gazda Népem, mert különben is érzem szent kötelességemet, hogy a ki annyit forgolódtam barátságos tűzhelyednél, annyi okulást merítettem szokásodból; – lelked tiszta, romlatlan megnyilatkozásából pedig annyi virágot szedtem és kötöttem bokrétába – mondom, érezem kötelességemet, hogy hála fejében, okulásodra, de gyönyörűségedre is írjam meg ezt a kis könyvet, arról, a mi különben is érzi szereteted melegét: írjak az ég madarairól, azoknak hasznáról és káráról.” Imádtad és lepuffantottad? Imádtad, bátyámuram, és ha úgy hozta, elküldted őket a fenébe? Ő meg szótlanul szívná tovább tajtékját.

Bátor férfiúk

De, mint a fentiekből is látszik, felesleges az utólagos okoskodás, különösen perdöntő ismeretek híján kófic beszéd. Tudnivaló, az alkotás és az alkotó, a mű és művész erősen különbözik egymástól, csak a rajongó várja, hogy egybevágóak legyenek. Már most nekünk 2009-ben nem teljesen mindegy, hogy lepuffantotta-e a madarakat meg – ha egyáltalán – csúnyán bánt-e a pórnéppel? Különösen úgy, hogy nincs is esély arra, hogy az utóbbiról megtudjuk, miként is volt valójában. Itt vannak viszont a fontos és maradandó könyvek és intézményi kezdeményezések, Herman igazi öröksége.

És azt se feledjük, csak igen körültekintően ítélkezhetünk a régmúlt embereiről, legyen erre bármilyen nagy is a késztetésünk. S ha már az aprócska kékbegytől idáig jutottunk, megmondom, nekem nem igen tetszik, amikor okos emberek fitymálva leszólják Eötvös József vagy Jókai Mór liberális–nemesi–romantikus cigányképét. Nem mintha azt gondolnám, milyen jó lenne, ha manapság a cigányokhoz legalább XIX. századi módon viszonyulna a nemzet. De mérhetetlenül igazságtalannak látom, hogy az akkor igenis „haladó, modern, progresszív”, sőt erényes gondolatokat a fényes homlokú utódok az újat gondolás minden kockázata nélkül, magabiztosan söprik a szemétkosárba.

Márpedig Eötvös, Jókai és Herman nemcsak okos, szorgalmatos, de bátor ember volt. Fajsúlyos figurák. Na, ez a mostani majdnem nulla tanulság.