Tűzkeresztség. Elég hülye fogalom. Valamiféle hadi beavatást jelent, ami egyáltalán nem kellemes a procedúrán átesőnek. Fütyülnek a lövedékek, erre srapnel, arra gránát. Eddig olyan voltál, most már ilyen lettél. Belenőttél a mundérba, apukám, most már kiérdemled. Csak a bolond és a hős vágyik az effélére, az okos ember messzire elkerüli. De háborúban, Afrikában hiába kerülgeti, nem lehet megúszni, mert valahogy mégis elé pofátlankodik, mégpedig olyan furfangosan, hogy át kell rajta esni, mármint a tűzkeresztségen. Ha háború, háború, ha Afrika, akkor Afrika. Nincs kecmec.

A mi beavatásunk csak afféle védőoltás, kis szurka volt a nagyobb bajok elkerülésére. Legalábbis remélem. A különbség az, hogy a védőoltásra fel lehet készülni, az elakadásra meg nem. Pedig elég haváriát, tengelytörést, kerékelhagyást, fejre állást láttunk már Tanzánia útjain ahhoz, hogy kellően óvatosak legyünk. Éppen amiatt béreltünk böhöm nagy szafarikocsit profi sofőröstül, mert meg akartuk előzni a bajokat. De ahogy a görög mítoszokban és sorstragédiákban lenni szokott, éppen a sorsunk elől menekvés okozta végzetünket. Múlt szombaton ütött az óránk, mi meg előtte nem hallottuk a ketyegést.

Mert ki gondolta akkor, hogy sofőrünk, a vidám és készséges Stanley nagy vidámságában és még nagyobb készségességben pontosan egy láp kellős közepére navigálja majd négytonnás autóját? Mindezt valami általunk ismeretlen okból, miközben számos biztonságos úton eljuthattunk volna A-ból B-be, ráadásul mi leginkább gyalogolni akartunk, nem sétakocsikázni. Meresztgettük is a szemünket, mit csinál már most ez a Stanley.

Sokáig nem kellett vívódnunk, hamar megfeneklettünk. Először itt Afrikában. Autónk bal első kereke tengelyig a fekete kulimászba ragadt. Nem is sár ez, inkább valami szuper biztos, koromfekete pillanatragasztó, mint a szurok. Az űrtechnikában is használhatnák. Vezetőnk, James sztoikus nyugalommal magyarázta (könnyű neki, angol), hogy a talaj felső rétege is vulkanikus eredetű, ezért ennyire finomak a szemcséi, mint a pernye, ami esővízzel egyesülve verhetetlen kocsifogó. Azt mondta, ez velejár. Mindig tanul az ember.

Sofőrünk még biztatóan hozzátette, hogy „hakuna matata”, vagyis ne aggódj, cimbora. Ha ezt hallod, jobb, ha elkészülsz a legrosszabbra, sáskajárás, földrengés, ebola. És mivel én már csak magyar maradok, rögtön arra is készültem, a néhány perce még napsugaras lelkem egén sötét felhők gyülekeztek, amihez megfelelő hátteret nyújtott, hogy Nanja felett is gyülekeztek a zivatarfellegek. – Hát, ez lenne csak a nyerő. Még egy jó kis decemberi zuhé, miközben a sárban tapicskolunk. Mindez három savanyú képű gyerekem szeme láttára, akiket nagy nehezen rávettünk, hogy velünk jöjjenek – keseregtem. Balsors akit régen tép…

Stanley viszont nem lacafacázott. Nyilván, a tanzán himnusz nem ennyire búvalbélelt, mint a miénk. Nekivetkőzött, majd üstöllést nekilátott az autómentésnek. Fütyörészve, vidáman. A környező csordák maszáj pásztorai, átlagéletkor nyolc év, érdeklődve körénk gyűltek. Nagy show voltunk, szent igaz. Zsuzsi és James nem akarták zavarni a mentési műveletet, arrébb vonultak, naná, pompás madárra akadtak a sártenger közepén. Ah, vöröscsőrű bivalymadár! Az valóban szép.

A fiaim viszont érzékelték a helyzet drámaiságát (látva az én ábrázatomat, ez, persze, nem volt túlságosan nehéz), és segédkezni próbáltak optimista sofőrünknek. Aki eleinte elhessegette őket, mondván, ő majd maga megoldja. Aztán jobb belátásra tért. De erről később.

Autónk hátulja számos kincset rejtett. Ott volt először is egy óriási emelő. – Na, ez már valami – biztattam magam –, ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség. Egész addig ezt gondoltam, amíg a másfél méteres instrumentum meg egy alárakott benzines kanna el nem tűnt a sárban. – Hoppá, proaktívnak kell lenni, különben itt kezdünk új életet – hasított belém felismerés, a menedzsertanfolyamok esszenciális bölcsessége. Eközben Zsuzsi és James a szürkehátú gébics egy pompás példányára akadt. – Pásztorkodás, tejipar, falusi turizmus, vályogvetés, kuruzslás – vetettem számot a lokális lehetőségekkel.

Stanley kincsestárából újabb és újabb szerszámok kerültek elő, az ásó és valami csákányféle látszott a legalkalmasabbnak szabadításunkra. Ásni kezdett, a csákányfejszével pedig a sarat csépelte. Derekasan küzdött, pedig a sár levakarhatatlanul a szerszámokra tapadt, olykor úgy nézett ki, inkább újabb sárdarabokat tapaszt a kerékhez, mintsem ritkítaná a dágványt. Mintha egy csintalan gyerek oda–vissza tekergette volna a videót.

Érdemes vadászírókat és utazókat olvasni, mert nekünk, mzunguknak jött a megvilágosodás, ide kövek kellenek vagy valami palló. Nem kis feladat a lápon efféléket találni. Én egyet se leltem. A fiaim nálamnál ügyesebbek voltak, néhány kődarab csak összejött. – Hát, az meg miféle szövőmadár lehet? – tette fel a jogosnak tűnő kérdést Zsuzsi.

Mindenesetre Stanley egy idő után úgy döntött, csak meg kéne már próbálni kikecmeregni. Bízott az autója erejében. Elhamarkodottan. Mint a rozmaring a jó földbe, járművünk úgy bele volt gyökerezve az afrikai lápba. Samu tanácsot adott emberünknek, hogy tán most hátramenetben ne használja a négykerékmeghajtást, mert még inkább elássa a kocsit. Bennem meg felhorgadt, hogy itt a lóerők lótúrót nem érnek, ha nem toljuk meg mi magunk a monstrumot. Így aztán nekifeszültünk, Samu, James meg én, centiméterről centiméterre haladtunk, miközben Marci köveket tett a kerék alá, hogy az autó vissza már ne csúszhasson. Zsuzsi lelkében csíz- és pacsirtatrillák, az enyémben a Munkás gyászinduló, de legalábbis a volgai hajóvontatók dala.

Bőgő motor, füst, sár, tátott szájú maszáj gyerekcsapat – és néhány perces nekifeszülés után kinn a Land Cruiser.

– Ugye, megmondtam, hogy felesleges idegeskedni, nem lesz baj – vonta meg ötvenperces nyűglődésünk gyorsmérleget Zsuzsi. – Nézd csak, ott egy pompás fényseregély!

És még a felhők is elvonultak– naná, mi már be voltunk avatva –, dolguk lehetett, tán mások is elakadtak a pusztában, most már őket kellett ösztökélni.