Már a régi görögök is. Pontosítok: még a régi görögök sem – értették meg igazán, hogyan is, milyen szabályszerűségek alapján működik az afrikai gazdaság. Hérodotosz az i. e. V. században például arról ír, hogy a karthágóiak a legdélebbi afrikai gyarmatukon túl az ún. „csendes kereskedelem” módszerével üzleteltek arannyal. A „történetírás atyja” szerint ez úgy nézett volna ki, hogy a távolról érkező kereskedők a kereskedelmi gyakorlattal nem rendelkező bennszülöttekkel (úgymint feketék) aképpen cseréltek árut, hogy a látogatók kihelyezték csereportékájukat, majd elvonultak. Mire a helyiek odarakták mellé a szerintük méltányos ellenértéket, majd ők is hátrahúzódtak. A kereskedők megvizsgálták az árut, s addig ment a bújócska, ameddig meg nem elégedtek a helyiek csereajánlatával.

A „csendes kereskedelem” azonban aligha létezett ebben a formában. J. D. Fage és W. Tordoff történészek szerint ez a meskete valójában arra szolgált, hogy elleplezze a jó kapcsolatokkal rendelkező kereskedők helyi ügynökhálózatát, és távol tartsa a riválisaikat. Épeszű kereskedő ugyanis aligha vállalhatta annak a kockázatát, hogy a hosszú és veszélyes utat megtéve őrizetlenül kiteregesse portékáját, amivel aztán a helyiek meglépnek. De az átverés elég sikeres lehetett, mert még az i. sz. 11. századi ősi Ghánáról is azt írják az arab utazók, hogy a töméntelen ghánai arany tekintélyes része a birodalomtól délre elterülő Lobiból, sőt Asantiból származott, mégpedig „csendes kereskedelem” révén. A helyzet azonban az, hogy a helyi, dzsennei kalmároknak jól felfogott érdekük volt a szaharai arab kereskedők távoltartása az aranybányászoktól, ezért terjesztették tehát úton-útfélen a legendát.

Háztartási keksz

Mi egyelőre se ezzel a legendával, se magával a „csendes kereskedelemmel” nem találkoztunk itt Arushában. Annál több egyéb furcsasággal a kereskedelem, a gazdaság területén.

Ami rögtön szembeötlő az a „gazdasági–háztartási egységek” a nyugatitól eltérő mérete. Nálunk jobb esetben a nukleáris család feleltethető meg leginkább egy háztartásnak, ami egyre több esetben egyetlen személy. A modern nyugati ember nem szívesen közösködik sem a testvéreivel, sem a szüleivel, igyekszik minél inkább izolálni, függetleníteni magát pénzügyileg és gazdaságilag. A háztartási egységek zsugorodását és bezárkózását a korábban elképzelhetetlen gazdasági lehetőségek teszik lehetővé: a nagy többségnek megvan az esélye, hogy maga boldoguljon, és a gyengéknek (idősek, gyerekek, betegek, munkanélküliek, szegények) is – többé-kevésbé – intézményesített segítség áll rendelkezésükre.

Nyilván, nálunk sem volt mindig így, rokoni, szívességi, lokális, nemzetségi, közösségi, korosztályi kapcsolatok egész hálózata vette körül korábban az európai háztartásokat. Nem a profit maximalizálására tört egykor a nyugati háztartás sem, sokkal inkább a bevételek maximalizálására. Éppen ezért néhány évszázada még a mai háztartásnagyságnak a többszöröse volt szokásban, ráadásul az egység határai gyakran és rugalmasan változtak (lásd. pl. a hagyományos európai nagycsaládot). Éppúgy, mint itt.

Barátok közt

Polányi Károly szerint különösen a nem ipari társadalmakban csak nehezen húzható meg a határ a gazdaság és más szférák, a vallás, a rokonság, a törzs, a lakóhely vagy a társadalom között. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy a klasszikus közgazdaságtan szabályaival sokszor lehetetlen megmagyarázni, mi is történik az afrikai gazdaságban. Nem szeretnék feleslegesen orientizálni, a különbségek így is elég látványosak.

A kiterjedt korrupcióra, nepotizmusra és urambátyám világra közkeletű magyarázat, hogy a pozícióhoz jutó családfőnek kötelessége nem csak a szűken vett családja eltartása, hanem a nemzetség, a törzs, az előmenetelét támogató „barátok” sokszor mohó igényeinek kielégítése. Egy férfinak ezer és ezer társadalmi kapcsolata keletkezik élete során, ami ezer és ezer kötelezettséget jelent, amelyektől rettentő nehéz megszabadulni.

Egy kenyai (kikuju) jóismerősünk például még nyugdíj közeledtével is fizeti anyósának a feleségváltságot. Ugyanő, bár jó házasságban él, ha igénybe veszi asszonya szolgálatait (hajvágás, masszázs, miegyéb), szó szerint ki kell fizetnie az asszonyt. Egy jogász barátunk személy szerint ismeri szinte a teljes kelet-afrikai politikai elitet, számtalanszor kínálták meg már zsíros állással, jó földekkel, pénzzel, persze azzal, hogy majd egyszer lehet, hogy lesz egy kérésük. Igazából ezt mondani se kell, mindenki jól tudja: szívességért szívesség jár cserébe.

Gulyabank, borjúkamat

Az antropológiának van egy ága, a kulturális gazdaságtan, amely azt kutatja, mi a gazdálkodás kulturális jelentősége. Úgy gondolják, hogy a gazdaság szereplői a nem ipari társadalmakban is haszonra törnek, de hogy mit tekintenek nyereségnek és milyen eszközöket használnak az elérésük érdekében, az kulturálisan eltérő. A miénktől különböző, olykor meghökkentő viselkedésnek is van tehát magyarázata, csak nem mindig könnyű megtalálni.

Szomorú könyvében Széchenyi Zsigmond, amely tulajdonképpen nem az átalakuló Afrikáról, nem is a vadászatról, hanem az öregedésről, az életből való kikopásról ad szívszorító képet; szóval Széchenyi a Denaturált Afrikában hosszan írt 1964-ben a kelet-afrikaiak kincsképző szokásairól. Az egykori leírás, noha az etnológusok bizonyára elnagyoltnak tartják, még a mai pásztorkodó maszájokra is, pontosabban sok maszájra illik. 

Nagy vadászutazónk kétségbeesetten és sértetten konstatálja, hogy erősen pusztul az afrikai vadállomány. Az okokat keresve arra jut, hogy leginkább a megnövekedett népesség és az ő lábasjószágjaik, elsősorban a „túlszaporított”, ötven év alatt megtízszereződő szarvasmarha-állományuk veszélyezteti a vadonság élővilágát. „Európai eszünknek felfoghatatlan, hogy a bennszülött világért sem hajlandó állatállománya minőségi javítására. […] a bennszülött szemében teljesen mellékes a háziállat minősége – csakis a mennyisége fontos” – mondja Széchenyi. (Blixen ezt másként látta, de sebaj.) Pedig fajtaváltással, véli a vadász, fele annyi állat is elég lenne. De a pásztorok hajthatatlanságának a magyarázatát is megleli: az állatok száma határozza meg a családfő gazdagságát, hogy marhái kövérek-e, soványak-e, jól vagy rosszul tejelnek-e, egyre megy, a lényeg, hogy jó sok legyen belőlük. A gulya a bank, feleségét is tehénnel lehet venni, a csere alapja nem az állatok minősége, hanem a száma. Márpedig csorda nagysága és a feleségek száma rangsorolja a családfőt, így ennek megfelelően ő minél több kisméretű, púpos állatban akarja tezaurálni vagyonát. A tehén borjadzása a bankbetét kamata.

A patrónus sirámai

Néhai kertészünk, Lesinoy (igen, meghalt, szegény – bővebben erről talán majd később) szabályosan belebetegedett, hogy állatai sorra döglöttek Longidóban. Az azonban, hogy a szárazság és éhínség miatt az állatait eladja, marháinak takarmányt, családjának ételt s majd a vész múltával új tenyészállatokat vásároljon, fel sem vetődött benne. Vagy ha fel is vetődött, elvetette, mondván, „nem olyan a gazdasági környezet”. És valóban nem olyan, újítóknak a falvakban nem sok babér terem, mert a háztartások arrafelé nem kapitalista „célszerűséggel” működnek. A tejelő állat egyébként sem csak presztízs és kincs, de mindennapi tápanyagforrás is a maszájoknak, amitől a jövendő bizonytalan haszon miatt rettentő nehéz megválni.

Lesinoy is inkább a hagyományos patrónus–kliens kapcsolatban keresett megoldást, nem pedig a piacon. Kétségbeesésében minket, munkaadóit pumpolta, amíg tudta. Amikor már nem tudta, akkor a feleségét küldte hozzánk. Hitelezők lettünk, kevéske kihelyezett pénzünk most sírba szállt emberünkkel. A munkaadó ugyanis bizonyos értelemben – én persze azt szeretném, minél kevésbé – errefelé (is) magára veszi munkavállalói ügyes-bajos dolgait. Világos, minden kellemetlenség, kínos jelenetek ellenére, a mi helyzetünk sokkal jobb, mint alkalmazottainké.

Az elvárásoknak igyekszünk megfelelni. Ajándékokat adunk embereinknek, iskoláztatjuk őket, és karácsonyra félhavi bérnek megfelelő prémiumot is kapott mindegyikük. Arra azonban megpróbálunk vigyázni, hogy nehogy úgy járjunk, mint Nigel Barley, a „zöldfülű antropológus”, aki a kameruni doajóknál annyira belebonyolódott a kényelmetlen szívességekbe, hogy nem is tudott belőle kikavarodni. Elvégre mi nem résztvevő megfigyeléssel foglalkozunk, helyzetünk inkább hasonlít a telepesekéhez.

Árszabás

Ha már Barley. Ő is megfigyelte, hogy a fehéreknek Afrikában minden vackot el lehet adni, feltéve, ha az árus szemérmetlenül magas árat szab. A vásárló ugyanis a magas ár következtében úgy érzi, valami különlegességhez jut, valami olyan kerül a birtokába, amelyet vétek lenne otthagyni. Nyilván ez a tapasztalat áll amögött, hogy az afrikai fekete „kereskedők” és „szolgáltatók” eszetlenül, ha tetszik pofátlanul drágára tartják árujukat, szolgáltatásukat. Mindezt látszólag azzal a magabiztos tudattal, hogy a reménybeli vevőnek még szívességet is tesznek.

Lehet ezen háborogni, de felesleges időpocsékolás. Jobb, ha az idegen már a vásárlás előtt jó előre eldönti, mekkora árat hajlandó kifizetni, és e szerint alakítja stratégiáját. Nem túl bonyolult a dolog: ha ő orcátlanul magas árral nyit, mi pimaszul alacsonnyal kontrázunk, s az alkudozás során szépen eljuthatunk az eredeti szélsőértékek számtani közepéhez. Másik stratégia a kapituláció. Végülis miért ne fizethetnénk többet, mint a helyiek? Nagy szerencsének tartjuk, hogy itt lehetünk. Akkor meg miért ne adnánk vissza valamit a vendéglátónknak? Mi szükségünk van nekünk arra, hogy ezekkel a „derék, szegény ördögökkel” ideges kötélhúzásba bonyolódjunk?

Az igazat megvallva, mi a legtöbbször mégis inkább alkudozunk. Ideológiánk is van hozzá: nem szeretjük, ha a feketék fejőstehénnek nézik a fehéreket, és „minden mindegy” költekezésünkkel nem akarjuk az utánunk jövő, vékonyabb bukszájú sorstársaink esélyeit teljesen lerontani.

Rafiki és mzungu prájsz

Főleg persze nem a „szegény ördögökkel” nehéz az üzletkötés. Bár arra is akad példa. A maszáj falvakban például többszörösét kérik a fűzött-gyöngyékszerekért, mint itt a városban, és az asszonyok arrafelé csökönyös alkudozók. Nem csoda, hiszen gyakran egy-egy eladott bizsu árán megoldódik a havi bolti beszerzés. Az is világos, hogy más üzleti viselkedés várható el attól, akinek öt nyaklánca vagy karperece van, mint akinek ötezer. A maszáj helyzete hasonlít a pecáséhoz, aki kevéske csalijára ügyelve próbál minél nagyobb halat fogni. A sok ezer csalival halászó bizsukereskedőnek elvileg mindegy, hogy mekkora halak akadnak hálójába, az összmennyiség, az átlagérték a lényeg.

Elvileg, de nem a gyakorlatban. Mert a bizsukereskedők magatartása nem halászokét, hanem a keselyűkét idézi. A turisztikailag felkapott területeken fészkelnek, ott gubbasztanak hibbant amerikai turistákra várva, hogy iparművészeti remekként, aranyárban adják el nekik a Malajziában szőtt maszájkendőt vagy a Kínában faragott ébenszobrokat. Tőlük lehet hallani a legtöbbet, hogy „Disziz rafiki prájsz”, vagyis hogy „ez baráti ár”. Mindig nagy a vigasság, amikor a feleségem odakontráz nekik: „Disziz not rafiki prájsz, disziz mzungu prájsz”, vagyis „ez nem baráti ár, hanem fehér ár”. Elismerően hahotáznak, gratulálnak Zsuzsinak a pompás visszavágáshoz, de persze nem engednek. Üzlet pedig nem lesz.

Az országban kettős árszabás működik, egyik a helyieknek, másik a mzunguknak. Erre az is lehetőséget kínál, hogy a szupermarketeken meg a vendéglőkön kívül alig van olyan hely, ahol fel lenne tüntetve az ár. Ha a messziről jövő nem szereti, hogy „becsapják”, legjobb, ha indiaiakkal üzletel. Ők rettentően készségesek, s tudatában vannak, mi kell a standardizált bevásárlóközpontokban szocializálódott, a lihegő, kiabáló, sértődött fekete mozgóárusoktól kóválygó nyugatinak: biztonság, szívélyesség, figyelem és a kölcsönösségnek legalábbis a látszata. Meglehet, az indiaiaknál is valamivel többet fizetsz, mint egy tájékozott helyi, a különbséget mégis méltányosnak tartod. Nem csoda, ha a fekete kereskedőket elönti a pulykaméreg, ha nem az ő boltjukban, hanem indiainál vásárolunk. Olyasféléket sziszegnek róluk, mint a kelet-európai antiszemiták a zsidókról. Az azonban csak ritkán fordul elő, hogy átvennék vevőfogó „praktikáikat”.

Nyugati kitérő

Az etnológia jól ismeri a jelenséget, hogy a cserénél a cserepartner vagy a tulajdonosok társadalmi pozíciója nagyban befolyásolja az üzletet. Leegyszerűsítve: a gazdag ember többet fizet, sőt kutyakötelessége, hogy többet fizessen. Jobb ezzel megbarátkozni.

Helmut Schoeck szociológus számos példával igazolta, hogy a nem kapitalista, preindusztriális társadalmakban a vevő csalónak tekinti az eladót, az eladó pedig tolvajnak a vevőt. „Még ha tisztességes vétel is volt jó pénzért, az eladó akkor is irigyli a vevőtől a fölényt, amely fizetési képességben, tehát valami aktívban mutatkozik meg” – írja a konzervatív tudós. De nem csak istentől elhagyott mexikói falvakban vagy Arushában találkozni efféle (irigy) emberi reakciókkal. Schoeck ismertet egy esetet, amikor a Princeton egyetem kiadója (sznobizmusból?) azzal a megjegyzéssel küldte vissza a hivatásos szerencsejátékosoknak egy nehéz játékelméleti könyvért küldött csekkjüket: „de hát úgysem értenék”.

A nyugati világban azonban ma már az efféle vevőriogató, finnyáskodó válogatás csak elvétve fordul elő, valamint alapvetően a kereslet és a kínálat határozza meg az árat, a felek ideális esetben kiegyensúlyozott reciprocitásra törekednek, nem pedig negatívra, magyarán csalásra, becsapásra. Az ügylet során többnyire mindenki jól jár, vagy legalábbis nem jár rosszul.

Lelki megpróbáltatások

Itt még biztosan másképpen mennek a dolgok. Karácsony előtt autót akartunk otthonról érkező rokonainknak bérelni. Ők jó nagyot szerettek volna, erőset, tágasat, amely szafarizásra és hosszú útra is alkalmas, ráadásul nyitható a teteje. Azt gondoltunk a decemberi turista főszezonban nehéz lesz majd szerezni, de végül, szerencsére, több autó és tulaj közt válogathattunk. Kifejezetten nagy volt a kínálat.

Válogatás során a legmeghökkentőbb kalandunk egy a szafariüzletben érdekelt fekete férfival volt, aki a meglehetős, géperejű járgányának napi bérleti díját 300 dollárban szabta meg. Na, már most, a hivatalos autókölcsönzők sem kérnek napi 150–160 dollárnál többet, sőt ha hosszabb ideig használjuk a kocsit, engedményt is adnak. Nekünk 12 napra kellett volna, ami az újsütetű ismerősünk szabta díj szerint 3600 dollárt, mintegy 700 ezer forintot jelentett volna. Elképedtünk, magyaráztuk neki, hogy de hisz, ez bolondság, így sohasem fogja kiadni a kocsiját. Őszintén, tényleg őszintén nem értett bennünket: de hát neki annyi aggódást jelent majd, hogy mi lesz az autóval 12 napon át távol tőle, hogy ő el se tudja képzelni, hogy kevesebbért megválhatna tőle. Hiába szembesítettük a piaci helyzettel, az elszenvedni várt lelki teher, az álmatlan éjszakák szerint szabta meg az árat. Ezt mi akceptáltuk, aztán kivettünk egy másik autót napi 90 dolcsiért.

Alkalmazkodás a válsághoz

A kereslet és kínálat szabályai egyébként sem érvényesülnek itt előírásszerűen. Mondhatni, előírásszerűen nem érvényesülnek. Zsuzsi munkahelye, az ICTR előbb-utóbb befejezi áldásos tevékenységét itt Arushában. Családi taxisunk, Frank már most előre panaszkodik, hogy nem tudja, mi lesz vele meg az egész üzletággal. Az árcsökkentés, naná, azonban szóba se jöhet. A taxisok közti verseny korlátozva van, az a fuvarozó, aki csökkentené „tarifáit” (valójában a viteldíj megállapítása itt is pofára megy), elárulná taxistársait és kiközösítenék. Azzal viccelődtem, hogy majd érdemes lesz megfigyelni, minél kisebb lesz a kereslet, annál magasabbra verik fel az árakat. Akkor ezt tréfának gondoltam, de a dolog itt tényleg így működik. Jó, eleget éltem Magyarországon ahhoz, hogy ne lepődjek meg komolyabban. De hát ezek szerint mégsem eleget.

A tanzániai turizmus tavaly állítólag 30 százalékkal esett vissza. Mire a nemzeti parkokat működtető állami vállalat hogyan reagált? Megemelte a belépti díjakat. A döntéshozó logikája, vegyük észre, számtani értelemben világos, ha kevesebb a látogató, akkor a korábbihoz hasonló bevétel elérése érdekében növelni kell a díjakat. Közgazdasági értelemben azért vannak kétségeink, de hát Afrika a csodák kontinense.

Végül egy másik példa a kereslet és kínálat összefüggésének helyi olvasatára. A december itt is kereskedelmi, fogyasztási, sőt turisztikai főszezon. Magától értetődő tehát, hogy az üzletek erre az időszakra ünnepi nyitva tartást vezettek be. A csavar a dologban, hogy a boltok nem hosszabb, hanem rövid ideig voltak nyitva. Meg is fejtettem, miért, hogy a kereskedők is megejthessék az ünnepi bevásárlásaikat. Csakhogy a megnyújtott ebédidőben a másik bolt is zárva volt, tehát meg kellett várniuk, míg amaz kinyit. Emiatt aztán az ünnepi nyitva tartás megkurtította időt sem tudták tartani, amelyik üzlet délután háromra ígérte az újranyitást, boltosa híján a gyakorlatban csak egy órával később fogadhatta vevőit.

Egy biztos, az arushai ünnepi nyitva tartásnak nem lehet rasszista olvasata. Fekete és indiai boltosok éppúgy életbe léptették, mint a felkapott vendéglőket üzemeltető fehérek, akik éppen ezt a „csendes” időszakot pécézték ki arra, hogy két-három hétre bezárjanak.

Hongó

Általános jelenség errefelé, hogy bámész turistától mindenfelé pénz kérnek az áthaladásért. Ez már csak azért is szokatlan volt nekünk, mert itt a földek állami tulajdonban vannak. Ehhez képest rendszeresen fordul elő velünk, hogy madarászás közben gyerekek vagy asszonyok bukkannak fel, hogy fizessünk nekik. Tényleg fizessünk? Mekkora a méltányos összeg? Csupa kisszerű dilemma. Zavarunkat az is fokozza, hogy most kinek is adjunk; s ha adunk, akkor biztosan annak adunk-e, akinek dukál. Azt a fajta salabaktert ugyanis, mint Maji Motóban, aki jegyet is ad, és láthatóan hivatalos személy, csak keveset látni.

És vannak cselek is. A Ngaramtoni melletti erdészeti akadémia területére például sorompón keresztül lehet bejutni. Készségesen be is engedtek bennünket, szétnéztünk a telepen, még feljebb is mentünk, de az út porcsapdái visszafordítottak bennünket. Kifelé menet aztán egy asszony perdült elénk, hogy a környezet és a családok védelme érdekében fizetnünk kell. Zsuzsi elemében volt, vitatkozni kezdett, oly eredményesen, hogy a sorompóőr is elröhögte magát. A követelés tényleg abszurdnak tetszett. Végül kiegyeztünk az „árban”, és kocsinkkal vagy kétszáz méterig elvittük az egyik siheder falubelit.

Az útvámszedés nem újkeletű Kelet-Afrikában, sőt tulajdonképpen a régi szokás él tovább. Kittenberger Kálmán is ír arról, hogy a „szafáriknak” bőséges hongót, váltságdíjat kellett fizetniük, ha egy törzs területén akartak áthaladni. A karavánok még akkor is megfizették a summát, ha egyébként nem kellett tartaniuk a rosszul felfegyverzett helyiektől, mert az utazók biztosítani akarták a törzs értékes barátságát. Én például szívesen rónám le a hongót, ha azzal elérhetném, hogy ne tapadjon rám minden gyalogszafarin egy-egy népes gyerekcsapat. De, sajna, a mai hongófizetés csak arra jó, hogy még többen vegyenek körül.

Az itteniek – és Barleytól tudom, hogy a nyugat-afrikaiak szintúgy – ugyanis képtelenek megérteni a nyugati ember csend- és egyedüllét-mániáját. Fel nem foghatják, hogy mi abban a zavaró, ha a távcsöved után kapkodva, karattyolva körbevesznek. A doajók képzete szerint a fehérek valójában egykor meghalt fekete varázslók fehér bőrbe bújva, és azért szeretnek egyedül lenni, hogy a fekete emberek ne láthassák, amikor kibújnak a bőrükből. De ennek már tényleg semmi köze se a politikai, se a kulturális gazdaságtanhoz. Mára tehát vége, megyek, kicipzározom magam.