Jó, beismerem, vezetek. Most mit csináljak? De szigorúan csak nemzeti parkokban, földutakon és homokcsapdákban, olyasmi helyeken, ahol Sébastien Loeb vagy Tommi Mäkinen is elakadna. Látjátok, ugye, mennyire könnyedén veszem az akadályokat.
– Mit izgulsz? Olyan ez, mint a dodzsem. Nyomod a gázt vagy fékezel, közben meg kormányzol – bátorított Zsuzsi. De mit ér ez olyannak, aki életében kétszer ült dodzsemben? Másodjára 13 éve sógornője lagzijában. Így azért nehéz vezetésben hasznosítható tapasztalatokat szerezni.
Aki ismeri, tudja, Zsuzsinak piszokul nehéz ellent mondani. Nem oly régen egy úszni nem tudó szerencsétlent vett rá, hogy vesse bele magát a háborgó óceánba. Ehhez képest én eddig jól tartottam magam. Csakhogy feleségemnek megvannak a maga eszközei (csökönyös, rafinált és kibírhatatlan), így már a második héten „beleegyeztem” abba a „kompromisszumba”: hosszabb szafarikon, ha már lehajtottunk földútra, akkor hajlandó vagyok átvenni a vezetést, hogy ő pihenhessen és szabadabban nézelődhessen. – Csak a saját életünket és testi épségünket, másokét nem! – jelentettem ki színpadiasan. Azért törzskönyveztek már nálamnál nagyobb veszélyt Afrikában.
Legutóbb vasárnap került rám a sor. Az én javaslatomra Nyumba ya Mungu tavához mentünk el, ami Arushától délkeletre esik, és 150 kilométerre van tőlünk, vagyis három órára lehet. Az útból 130 kilométert a B1-es főúton tettünk meg, aztán Kifarutól jöttem én. Lezárva sofőrkalandom ecsetelését, egész jól hasítottam. Zsuzsi csak egyszer, Zsiga kétszer ijedt meg rettenetesen. (Magamról most nem szólanék, családtagjaim is olvassák a blogot.) Marci meg Samu viszont egyszer sem! Jó, ők gyáva módon eleve otthon maradtak.
Príma kis hely ez a tó, és az egyik bevett turistaútvonalon sem szerepel. Tavaly megpróbálkoztak itt egy lodge beindításával, de már be is zárták. Fehér ember nem igen jár errefelé, így a helyi gyerekektől nekünk is kijárt a megkülönböztetett figyelem. Zsiga nehezen viselte. A tó a Pangani folyásának az északi részén terül el, a hatvanas években duzzasztották vissza a folyót. Kicsit olyan, mint a mi Tisza-tavunk, csak ez egyáltalán nem trutymós és a meder elég mélynek tűnik. Hatalmas víztükör, de a nálunk megszokottól eltérően, itt a tavat erős hullámok borzolják. Valahol erőmű is van rajta, de mi azt nem láttuk. Már csak azért sem, mert a vártnál kevesebb ideig időztünk a partján, sikerült ugyanis a tervezetnél sokkal korábban visszakanyarodnunk a főútra, így másfél órát ugyan megspóroltunk a szafariból, de bizonyosan sok élménytől is elestünk.
Azért így is láttunk ezt-azt. Azt előre tudtuk, hogy természetvédelmi rezervátum, ahol nagyon sokféle madár és hal él. Minket az előbbiek csábítottak. Pedig házvezetőnőnk, Zaina, aki a nem túl messzi Usangiból származik, nagy elismeréssel beszélt a tó halászairól. Látva a csónakjaikat, az én csodálatom irántuk tán még az övénél is nagyobb. Fel nem foghatom, hogy merészkedhetnek be ezeken az ütött-kopott lélekvesztőkön a szerfölött lötyögős vízbe. Pedig megteszik, mert évi 25 ezer tonna halat fognak itt, állítják. Igaz, mintha errefelé inkább tudnának úszni, mint az óceán partján. A gyerekek mozgásából legalábbis úgy tűnt. Indulásnál még eljátszottunk a gondolattal, hogy majd fogadunk magunknak ladikost, szembesülve a lehetőségekkel, villámgyorsan letettünk róla. A pecás Laci bátyám biztos bemenne, de ő mániás. Nekünk viszont drágább rongy életünk.
Az elnyújtott háromszög alakú tó leghosszabb keleti oldalán akartunk autóval végigmenni. A Kifarutól vezető vadregényes földút Langata falunál ér a tó partjához. A helyből nem sokat láttunk, de akár lehetett volna huzamos az ismeretség, mert előbb homokcsapdába hajtottunk, majd megszámlálhatatlan ötcentis akáctüske fúródott a guminkba. De egyik sem bizonyult végzetesnek.
Langatánál néhány tucatnyi helyi volt a parton. Az asszonyok-lányok mostak, vizet merítettek, a gyerekek fürödtek, egy-két férfi pedig a hálóit reparálta. Bár a helyi madárvilággal nem ismerkedhettünk meg behatóbban, azért egy óra alatt számos fajtát láthattunk. Szívem szerint mindegyiket pontosan megnevezném, ha tudnám a nevüket. Így felsorolásuknál maradok óvatosan a „féle” szócska alkalmazásánál. Voltak ott gémfélék, kormoránfélék, bakcsófélék, bíbicfélék. Akit érdekel, itt leírják, hogy mit kellett volna látnunk. Ami biztos, hogy pelikánt (gödényt) és marabut is láttunk. Meg szépséges kingfishereket (azt hiszem, magyarul: halkapókat), akik a vízfelszín fölött szitálva lestek zsákmányukra.
Aztán egy óra után távoznunk kellett. Egy tanács az erre utazóknak, folyadékot, ételt bőséggel, pótkereket meg eleget vigyenek magukkal az útra, de gyereket lehetőleg egyet se. Zsiga elérte, hogy „most már induljunk”, s mi beleegyeztünk, mondván szépen haladva a tó partján még sok érdekeset látunk egyébként is. Az út túlságosan is jó volt, ami gyanakvásra adott okot: valószínűleg nem jó irányba megyünk. És valóban, valahogyan derékszögben kanyarodtunk el a nagyvíztől, és Mwangánál kijutottunk a B1-esre.
A táj azonban kárpótolt bennünket, és így is részünk lehetett néhány emlékezetes madármegfigyelésben. A legkáprázatosabb ezek közül, amikor egy bóbitás vagy sisakos, de leginkább keselyűfejű gyöngytyúk csapatba futottunk bele, húszan–harmincan lehettek. Eleinte fel se fogták, hogy egy autó áll meg közöttük, csak lassan esett le nekik a papírtízes, hogy helyesebb lenne odébbállni. Hatalmasak voltak, hízottak és fénylően kékek. Kár, hogy ebből a fotón már keveset látni.
Aztán hazafelé menet beugrottunk Moshiba. Egy kávézóban ettünk, ittunk. Én csak gyümölcsöt kértem, ilyen jó mangót tán még életemben nem ettem. Zsiga jó kedve is visszatért, hála a burgernek meg a fagyinak. Utunkat folytatva egy felborult pótkocsis teherautóra lettünk figyelmesek. A sofőr volt vigyázatlan vagy az autó romlott el, ki tudja, mindenesetre elég nyomorúságos látványt nyújtott a kólás rekeszekkel és üvegszilánkokkal körített partra vetett járműbálna.
Ki gondolta, fél nap se telik el, és én is romokban heverek, s ennek az okát se tudom biztosan. Talán a moshi gyümölcsök. Mosatlanok voltak? Mindesetre átestem itteni második gyomorrontásomon, szerencsére, egyetlen nap alatt kihevertem, és Immodiummal sikerült kordában tartanom.
A gyomorbajos más állapot kikényszeríti, hogy az ember sorra vegye élethazugságait, végérvényesen leszámoljon velük, örökérvényű döntéseket hozzon, a világ és önmaga kiszerűségén keseregjen, vagyis mély önsajnálatba és embergyűlöletbe süllyedjen. Örökre eltemesse az univerzumot meg magát. Hogy aztán másnap reggel látva a napfényt és a kertben bohóckodó egérmadarakat, mindent feledve legyen újra együgyűen és rövidlátóan optimista.
