Január 2-án kaptam meg az első háziállatomat, a címből ki is találhatjátok azt, hogy kit és mit. Mielőtt áradoznék arról, mennyire cuki, elmesélem hogyan kaptam meg.

Arlene-nak (Árlinnak), Anya lovas edzőjének a portája egy valódi állatkert. Mindenhol lovak, tehenek, macskák, kutyák, kacsák, egyebek. Anyát a második lovagló óráján kísértem el ide, mert untam magam itthon, de ott is untam magam. Arlene az óra végen meglátta rajtam, hogy unatkozom. Megkérdezte tőlem kedvesen: – Szereted a cicákat? Mert ha igen, akkor kövess! Mit tehettem, követtem.

Bevitt egy kis szobába, az ablakpárkányon nyújtózott egy felnőtt kandúr, a szoba egyik sarkába volt egy nagy halom zsák (nem tudom, mi volt bennük). Arlene nekiugrott, elkezdte a zsákokat pakolni, aztán egyszerre csak azt mondta: „Na végre, meg vannak.” És kiemelt két kis cicát. Az egyik teljesen szürke a másik teljesen narancssárga. Ekkor besétál anyám. – Jaj! De cukik! – mondja. – Ezt a rozsdás narancssárgát már elviszi izébizé (sajnos, nem emlékszem a névre) jegyzi meg Arlene. Anya erre: – Tényleg? Szóval ez a szürke gazdátlan? – Igen. – Akkor megkaphatjuk? – Igen, csak még szopnak, szóval még nem lehet egyiket sem elvinni. Majd megírom neked, mikor lesz készen a cica. – Jó.

Most ugrunk néhány hetet, mikor már apám itt volt velünk december 23-án. Úton Arushából Panganiba, ez egy jó nyolc órás út. Anya hátraszól: – Arlene azt írja, hogy a macskát már ellehet vinni. – Ez jó hír – mondom én –, majd 2-án, amikor visszamegyünk Arushába.

Kilenc éjszaka után január elsején indulunk haza. Nagyon izgulok, mert a következő nap kapnám meg a kis cicát, de kicsit szomorú is vagyok, mert Apa és a kisebbik bátyám, Márton elutaznak Magyarországra, nélkülem.

Hazaértünk Arushába. Ott aludtunk egyet, aztán indultunk az Impala Hotelbe hogy letegyük apámat és testvéremet. Le is tettük. Elköszöntünk tőlük, majd irány a cicáért. Felvettük, hazahoztuk és jót játszottunk vele. Még a betonszívű Samu bátyámnak is meglágyult tőle a szíve, nekem meg Anyának már előtte is kellően lágy volt. Mi még nem is ismertük, már imádtuk Yusufot, hát még most!