Aludni jó. Állítólag még nem született meg az alvás összehasonlító antropológiája, a témát etnológusok alig-alig kutatták. Ami azért is különös adóssága a tudományosságnak, mert mégiscsak életünk harmadát ebben az állapotban töltjük. 
A kép vasárnap fél négy tájban készült Észak-Tanzánia Arusha melletti másik nagyvárosában, Moshiban, annak is a központjában. A rácsodálkozás kijár a jelenetnek, de nem az afrikaiak "közmondásos lustaságát" szemlélteti, hanem újabb példáját adja azoknak a kulturális különbségeknek, amelyek éppen az ember legalapvetőbbnek tartott életfunkcióinál a leglátványosabbak.
Mert azt képzeljük talán, hogy minden ember, minden törzs, minden nép ugyanúgy alszik, mint mi? Na, azt már nem. Miért is tenné? Nem kell ehhez alvászavar vagy norkolepszia, elég az eltérő éghajlat, életkor, életvitel. Mind-mind más-más időbeosztást követel. Akkor meg miért pont az "alvásoknak" kellene egyformáknak lenniük?
Régről tudni, hogy alvási szokásainkat is a kultúra irányítja, óvatosabban: befolyásolja. Ha barokk kastélyokban járunk, rögtön feltűnhet, mennyire kicsi ágyakban aludtak a nagyurak. Ez még akkor is szemet szúr, ha tudjuk, hogy a XVIII. században jóval alacsonyabb volt az átlagos testmagasság, mint most, és ez a kor arisztokratáira is igaz, mert ők is jóval kevesebb húst és tejterméket fogyasztottak, mint egy mai könyvelő. Akkor meg miért méretezték ilyen kicsire az ágyakat? Azért hely a 217 szobás kastélyban akadt bőven. A megoldást a magasra polcolt párnák segítik. Mert bizony a grófok és hercegek, a régens meg a király, a nyomorultak, ülve aludtak, mégpedig azért hogy parókáik és hajkölteményeik (amelyeket nem igen mostak, így aztán míves vakarópálcák voltak rendszeresítve, hogy társaságban tetűszívta fejbőrüket diszkréten vakarhassák) kárt ne szenvedjenek.
De azt ne higgyük, hogy a polgárnak sokkal jobb dolga volt. Gyerekkorában biztos nem. Rembrandt Hollandiájában például a helyhiánnyal küszködő városlakó gyakran akasztotta kalapja és kabátja mellé fogasra a pólyás csecsemőt. Népesebb családokban előfordult az is, hogy a nagyobb gyerekeket az ágy alatti „ágyneműtartóba” gyömöszölték.
Aki nem piheni ki magát éjszaka, mert a zsúfoltságtól, a zajtól, a vérszívóktól, a vadállatoktól, a szomszédjától, a hidegtől, a melegtől nem tud rendesen aludni, vagy mert nincs rendes fekhelye, annak a nappali teljesítménye is rosszabb, mint annak, aki jól kialudta magát. Ha a tanár ásítozó cigány gyereket lát, nem kell mindjárt arra gondolnia, hogy egész éjszaka dajdajozott a családjával. Jobb, ha előbb meggyőződik arról, milyen alvási lehetőségei vannak tanítványának. Aludni Afrikában sem könnyű.
Egy szuszra
A nyugati kultúrában az egyfázisú, nyolcórás alvás a legelterjedtebb. (Nevezzük ezt egy szusznak.) Erre állt be a kultúránk, ez szabja meg napirendünk ütemezését. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. A közösség megvetése és a munkaadó retorziója sújtja a munkaidőben szundikálóson ért dolgozót. – Nincs alvás! – ez ma már magatartási norma. Ezért hát különféle praktikákkal álcázzuk természetes pihenési szükségletünket. Ki ne látott volna lapátnyélre támaszkodó, azon mesterien egyensúlyozó hunyt szemű melóst, vagy olyan koncertlátogatót, aki Grieg muzsikája iránti mély áhítattól átszellemülve húzza a lóbőrt? Az alvásra szánt, a társadalomtól, az államtól kapott idő viszont szintén szent, sőt tabu, hatóságok és csendrendeletek, sőt nálunk az alkotmány is vigyázzák, nem csak a kulturális normák (lásd még a szocialista/polgári/emberi/társadalmi együttélés szabályai).
A nyugati ember kiborul, ha éjszaka nem tud egy végtében aludni. Fülébe dugót nyom, besötétít, hangszigetel. A nem tervezett ébredést tragédiaként éli meg, viszont ha csörög a vekker, lelkiismereti kérdésnek tekinti, hogy rögtön kiugorjon az ágyból. Ezt hajlamosak vagyunk természetesnek tekinteni, ezt kényszeríti ki a civilizáció – véljük. Pedig ez is csak egy korábbi kulturális állapothoz való görcsös ragaszkodás, valamiféle atavizmus. Az éjszakát ugyanis már rég meghódította az ipari termelés, de közben a mi „biológiai óránk” még mindig úgy jár, mint a neolitikum vadászaié vagy paraszt szépapánké. Ha este van, aludni kell. Megörököltük, akár az édes íz szeretetét, amely egykor a túlélést segítette, most meg az elhízást. Az alvásra azonban tényleg nagy szükségünk van. De, szerencsére, több féle módon is magunkhoz vehetjük.
Több szuszra
Abban, hogy hogyan, igazság szerint még a nyugati világ sem egységes. A mediterrán vidéken például van szieszta, tehát alkalmazkodva az éghajlathoz a rövidebb éjszakai alvásfázis mellett ott van még az egy–négy órás délutáni szundikálás is. Ilyenkor megáll az élet, illik tiszteletben tartani, érdemes figyelembe venni a mediterrán ember eszes szokását. Így volt ez néhány évtizede a magyar paraszti kultúrában, sőt (Máraitól tudjuk) a századfordulón a vidéki polgároknál. (Nevezzük az ilyen alvást két szusznak.) Nagyapán is ebéd után ledőlt a dikóra, hasra vágta magát, szandálos lába lelógott, macska telepedett a derekára, és már aludt is, úgy egy–másfél órácskát talán, aztán ment vissza a kertbe. Bukolikus a hangulata, de így volt.
Az nyugati civilizáción kívül viszont sok helyen a kurtább éjszakai alvási szakaszt több, a nap folyamán elosztott rövidebb szendergés egészíti ki. Ez lehetne a több szusz. Az ilyesfajta alvásnál nem jelent nagy gondot az ébredés, az alvási és ébredési periódusok problémamentesen illeszkednek egymáshoz, legalábbis nem jelentenek éles cezúrát. Igyekszem nem idealizálni, tapasztalatból tudom. Én, szerencsémre, képes vagyok így aludni, Zsuzsi, szegény, nem. Könyvtárban olvasgatva, hosszan húzódó írásnál vagy időmet délután a gyerekekkel töltve néhány szundítva töltött perc – akár több részre elosztva – sokat segít harckészségem fenntartásában, Zsuzsi elemei viszont teljes feltöltést igényelnek, a csöpögtetés nem segít rajtuk. (Igazság szerint néha az enyéimen se, de ha nem általánosítanék, akkor nem tudnék miről írni.)
Házi alvás
A kelet-afrikai több meg a nyugati egy szusz kultúrája él egymás mellett Tanzániában, nálunk itt a háznál is. Mi beidegződéseink miatt, meg mert Zsuzsi dolgozni jár, a gyerekek pedig iskolába, még tartjuk magunkat, így leginkább nyugati módra, egy szuszra aludnánk. Én megtehetném ugyan, hogy annyit és annyiszor szundítok, amikor és akárhányszer csak akarok, de a családom többi serény tagjával szemben nem tartanám etikusnak, fegyelmezem tehát magam, és éber maradok. Így is jól elvagyok.
Aszkariaink ezzel szemben egy helyett, több szuszra pihennének. Sem nekik, sem nekünk (nekünk biztosan nem) jön mindig össze, amit szeretnénk, de egyelőre nincsenek komoly konfliktusok a pászítási folyamatban.
Reggel negyed hétkor surrog a söprű, nyikorog a talicska, a slagból pocsol a víz, jó lenne még aludni, de tulajdonképpen hálásak vagyunk, mégiscsak kellemesebb erre ébredni, mint negyed óra múlva vekkercsörgésre. Embereink tüsténkedése tízig tart, aztán nagyobb szünet, ilyenkor csak ritkán fordulnak meg a telek - a mi területünknek tekintett - hátsó részén. Oldalt a házvezetőnőkkel, szomszédokkal diskurálnak, főzögetnek, ügyeiket intézgetik, mobiloznak és dombjukon heverésznek. Szunyókálnak. Délután négy után újra felveszik a munkát. Addig csak látszatra henyélnek tehát, mert valójában készenléti állapotba kapcsolnak. Ha valamire megkérjük őket, megcsinálják zokszó nélkül, de ebben az öt–hat órában más állapotban vannak, nem kezdeményeznek. Szendereg a robogás.
Zajharc
Az alattunk elterülő város tele van zajokkal, zörejekkel. Sokszor kúsznak fel ide a Themi dombra korábban otthon nem hallott hangok. A legtöbbet kellemesnek tartjuk, de örülünk, hogy mi a város magasabb régiójában lakunk. Hétköznapokon például reggel 8 és 10 között egy dobzenekar gyakorol vagy gyakorlatozik. Mi célból, esküvőre vagy díszszemlére, nem tudjuk. Hétvégenként éjszaka zenés műsor szórakoztat bennünket, örökzöldek, feldolgozások, helyi melódiák, élőben vagy lemezről, hol ez, hol az, hol így, hol úgy. Van, hogy reggelig eltart. Meg lehet szokni.
Eleinte még-még fel-felriad rá az európai, fülel, később már csak nyugtázza a müezzinek „énekét”. Nagy a vetélkedés a lelkekért, melybe olykor – még a sötétben – a keresztények harangjai is beszállnak. El lehet képzelni azt a kakofón hitvitát, amit az Allah dicséretét cifrázó müezzinek meg az elszánt harangozók folytatnak Arusha teljes lakossága füle hallatára reggel ötkor. Legtöbbször a müezzin győz, elvégre a harangozás nehéz fizikai munka, az egy igaz hit harcos hirdetőit pedig hangosítás is segíti. Ezek után ők már csak egymással versengenek. De hogy milyen szempontok alapján választják ki őket, meg nem mondhatom. (Hogy a kötelező egyensúly is meglegyen: a zsidó kántorok énekéért se rajongok. Őket viszont nem kell hajnalok hajnalán az ágyamban hallgatni. Gregoriánt, zsoltárt vagy szerb ortodox egyházi énekeket se hallgatok szívesen ez idő tájt, pedig azokat bizonyos helyzetekben meglehetősen kedvelem.)
A vallási érzékenységek miatt dévaj ábrázolókedvemet takarékra veszem. Csak annyit még, mellbevágó néha, miféle hangok törnek ki a müezzinekből. Olykor az az érzésünk, sorsolással juthatnak a megafonhoz, s csak annyi a feladatuk, produkciójukkal hökkentsék meg az igazhitűeket, és verjék fel álmukból a hitetleneket. Utóbbi van, hogy sikerül nekik. Bár isten egyik botor teremtménye, a szúnyog összehasonlíthatatlanul eredményesebb ebben.
Alváspótlékok
Az afrikai ember biztosan kevésbé érzékeny a hangerőre, mint mi, elpuhult individualista európai városlakók. Ha bemégy egy boltba vagy egy kocsmába, amit feketék üzemeltetnek és a közönség is fekete, a mi képzetünk szerint „elviselhetetlenül üvölt a zene”, többnyire valamelyik rádióból. Az is igaz, hogy miközben a zenei szennyezés Magyarországon szintén elharapózott, boltokban, éttermekben, konditermekben nálunk is harsog a rádió, itt valahogy mégsem annyira ellenséges a lárma. Úgy sejtem, nem a szakszemélyzet és a vendég közé akarnak vele falat emelni, hanem plusz szolgáltatás a sör vagy a vásárlás mellé. Ettől még persze kibírhatatlan. Nagy szerencse, hogy az a fajta gépi döngölés, ami otthon nálunk bármilyen publikus tért képes pillanatok alatt őrjöngő őrültek gumiszobájává változtatni, és ami közvetlen felszólítás tömeggyilkosságra, itt csak keveset hallani. Kár, hogy az egyik potenciális „törzshelyünkön”, a Players-ben – ahol meccset lehet nézni, pizzát lehet enni, teniszezni, úszni és squasholni lehet – pont ilyen szól.
Valahol ott kezdtem, hogy Afrikában sem könnyű aludni. Persze, nem nekünk, mert mi minden nyafogás ellenére jókat szunyálunk. A helyieknek azonban nincs ekkora szerencséjük, ha az esti adagjukat nem egészítenék ki nappal, nem bírnák ki a nagy meleget és más megpróbáltatásokat. Tudja ezt itt mindenki. Toleránsak hát a nyílt színi alvókkal. A városban járva, itt is, ott is árnyékban heverő emberekre bukkansz, akik zavartalanul alszanak. Nem nyomorultak vagy részegek (belőlük is van elég, de ők aktívak), kétkezi melósok ők, akik munka közben megpihennek kicsit. Vagy nem is kicsit. A boltok többsége is ebédszünetet tart, van úgy, hogy két órára, úgy sejtem, az árusok ilyenkor nem csak esznek, de alszanak is.
Hogy mi van azokkal az afrikaiakkal, akik igazi nadrágos emberek lettek, és nyugati munkahelyen dolgoznak? Vajon a megszokott, az éghajlatnak megfelelő többszuszos alvásra van-e lehetőségük? Nem igazán tudom, de hát az élet itt is él és élni akar. Zsuzsi már többször látott olyan ENSZ-es teremőröket, akik a szuper biztonságú nemzetközi bírósági épület egy-egy eldugott szegletében szenderegtek. Nincs bennük félsz, ismerik a helyi viszonyokat, ilyenkor nem tartanak a terroristáktól, mert azoknak is csak kell aludni valamikor. Még a főnöküktől félhetnének, de nyilván, nyugatias, légkondicionált irodájában már ő is aluszik.
