Nagy valószínűséggel még most is tart kiváló barátunk, Vizi Tamás születésnapi bulija. A NOSZF 92. évfordulóján lett ötven éves, de már tegnap elkezdődött a muri. Aki ismeri, tudja, a debreceni egyetemi élet nevezetes alakja ő. Könyvesboltos, tájfutó, többalmos családapa, önmegvalósításra törekvő, társasági lény, rendes ember.

Felesége, Fruzsi azt ötlötte ki, hogy mivel ünnepeltünk könyves, és ezért sohasem kap könyvet ajándékba, most az egyszer barátai állítsanak össze egy nagy könyvet és adják át neki. Ezen már biztosan túl vannak.

Mi, arushaiak is beszálltunk a meglepetésbe. Én írtam egy nosztalgikusat a húsz évvel ezelőtti mámoros napokról, a szabadság, a kannás és zacskós (sic!) borok aranykoráról, boldogult úrfikorunkról. Zsuzsi pedig egy képet küldött neki DHL-lel, mondván, a festmény híven kifejezi Vizi bensőséges viszonyát a világhoz. Hát, az értelmezéssel nem biztos, hogy mindenki egyetért, de a kép valóban megkapó. Ikonszerű alkotás, amelyet az is erősít, hogy ha nem is fára, de furnér lemezre van pingálva, nem pedig vászonra.

Zsuzsinak kéne a mű keletkezésének történetét megírni, de ideje híján ez most rám marad.

A képet egy helyi címfestő készítette Arusha egyik lehetséges spirituális középpontjában, a város egyetlen lámpás kereszteződésében. A motívum – amely már tavaly szíven ütötte Zsuzsit – nem mondható éppen eredetinek, ám ha már nem létezett volna (talán egy mintakönyvből származott el? [hát nem, lásd későbbi felfedezésünket]), nem rendelhettük volna meg Manotitól (ő az alkotó, telefonszáma: +255 786 693758). A gyengéden galambra hajló majmocska ott díszeleg a portál és műhely szerepét is betöltő pultja előlapján. Békésen megfér a dinamikus Obama és a bölcs Nyerere képével meg a kínai szagos radírokat idéző figurákkal. De ezt láthatjátok ti is.

Most arról, amit nem. Manoti még lehet, hogy tinédzser, de az is, hogy már a húszas éveit tapossa. Élénk, barátságos kis fickó, vigyorgós, nyelvi problémák nem akadályoznak bennünket, hamar megállapodunk az árban, a méretben és a határidőben. Felkapott címfestő, talán éppen üzlete kedvező helye miatt, de Zsuzsi esküszik rá, hogy eredeti, nem tucat alkotóról van szó. Munkatársát, Jasont is rávette arra – ő rangrejtve filmes, és egyik (pontosabban: „a”) filmjét nemrég bezsűrizték a New York-i dokumentumfilm-fesztiválra –, hogy Manotival készíttesse el mozija plakátját. A mű elkészült, Jason teljes megelégedésére.

Vizi képe már határidő előtt egy nappal megszületik, és ez nagy szó itt Tanzániában. A kép ott szárad egy festőállványon az arushai benzingőzben és porban. Persze a méret egyáltalán nem stimmel, de üsse kő, ehhez is hozzászoktunk már. Csakhogy kiderül, a megrendelt „szöveget” nem sikerült reprodukálni a képen: a VIZI 50 helyett VIZ 150 szerepel rajta. – Nem probléma – nyugtatja a mester Zsuzsit – holnapra korrigáljuk. Tényleg nem az, de mire hazaér, Zsuzsi rájön, micsoda pompás elírással van dolgunk, benne van az ilyenkor kötelező jókívánság meg kicsit Afrika bizonytalansága, metaforikusan az emberi lét bizonytalansága.

Újra lóra kapunk, vissza Manotihoz. Reménykedünk, hogy még nem javította át. Szerencsénk van, éppen csak nekikezdett, az egyest kijelölte, de nem festette át. További értelmezési tartományokkal bővült tehát a metafora! – Így jó – mondja neki határozottan Zsuzsi. A művész kicsit értetlenkedik, de látott már elég csudabogár fehéret ahhoz, hogy könnyű szívvel megváljon művétől.

Elégedettségünk tökéletes, ajándékunk nem akármi: egy rontott Manoti! Egyszer talán majd ér annyit, mint egy kék Mauritius. De egyelőre még csak születésnapi ajándék.

Szív küldi szívből szívesen.