Mi ez a blog?

Magyar honfoglalók a tanzániai Arusha kies városában. Apa, Anya, gyerekek, csupa szív, szeretet. Anya dolgozik, a tesvérek iskolába járnak, Apa pedig szemlélődik.

Friss hozzászólások

  • NagyIca: Tevaszaros boldog új évet, erőt- egészséget Testvérek! (2010.01.04. 07:45) Elakadásjelző
  • CSR bloggerina: nos, ez igen kimerítő volt :) azt sem gondoltam volna, hogy valaha egy afrika blogon fogok simeckáról olvasni. szal, kedves zsolti, nagy ... (2009.10.31. 23:54) A nagy büdös helyzet. Beleszagolunk
  • zöld hold (törölt): remélem jó lesz a link <a href="http://weatherpixie.com/" target="_blank"><img src="http://weatherpixie.com/displayimg.php?place... (2009.10.18. 21:34) A család
  • NagyIca: Szia Zsiga! Ezt a részt valóban Te írtad? Gratulálok! Puszi! (2009.10.14. 09:55) Az itteni közlekedés
  • prakker: Nagy esemény: Zsuzsi (ninitoka) is beszállt a blogírásba. És máris pontosítanom kell, ki kell egészítenem őt. (Házastársi piszkálódás? Új ... (2009.10.09. 07:51) Köztéri alvás - etnológiai adattár

Sorkövető blogomból

Nincs megjeleníthető elem

A család

2009.10.16. 06:48 zsigmond222

Reggel

Mindenki alszik, csak a madarak nem. Aztán egyszer csak felkelek, és azt mondom magamnak:,,Hú, egy újabb reggel. Vajon hogyan ébredhettem fel? Jaj, ne! Samu!!! 
Na, jó. Felkelek.” És odavánszorogtam Samu szobája elé.
,,Samu! Te vagy az?” kérdeztem. ,,Mikor ezeket a sorokat olvasod, már halott leszek…”

Csak vicc volt! Hahahahaha!!! Viszont engedjétek, hogy másik bátyám vegye át a szót (versben).

,,Apám tyúkja

Írta: Brukner Szikfrid ”
 - Hé, most én vagyok!

Zsiga napja/1

Írta: Zádori Márton

Reggel van, reggel van,
Ki-ki nyugalomban,
Emberek alszanak
Madárkák dalolnak.
Első ember felkel.
Ki lehet-e gyermek?
Hát ki más, mint Zsigmond.
Ki édes, és boldog.

,,Mire ébredtem fel?”
Kérdezi, és felkel
,,Samu! Te voltál az?”
Brummogja magában.
Samu mondja ,,Nem, nem!”
Hazudja ,,kedvesen”.
Zsiga elmegy máshoz,
Az édesanyához.

Odabújik szépen,
Ha ez lehetséges.
Anya már ébren volt,
Ezzel nem volt sok gond.
Apa is még ott volt,
Nem túl nagyon horkolt.
Itt a vége mostan,
Jövök hamarosan.

Kb. így nézett ki Zsiga reggel. (A kép Tarangirében készült reggel hatkor, napfelkeltekor, nem otthon.)

Délelőtt

Már fenn van Marci (hála nekem), tegnap Anyukám vett egy új fényképezőt, és Samu egész nap azzal szórakozott, hála az égnek, abba hagyta. Na, jó, még egy cikk a blogra. Gondoltam magamban. Van két házvezetőnőnk: Zaina és Modi. (Bátyám őket is beteszi a versbe, de Modi majd csak délután jön). Újra bátyám Spongya Bob modorában…

Zsiga napja/2
Kezdem a verselést.
Na, nyomás, felkelés,
Dühös vagyok tényleg,
Hála az öcsémnek.
De abba nem hagyom,
Szinte majdnem hallom
Ahogy ordibálgat,
Olyan, mint egy állat.

Kikelek az ágyból,
Itt vagyok, már látod?
Megjött már Zaina.
Nem tudod, hogy kicsoda?
Hát az egyik szakács,
Ki lenne ő, ki más?
Még pizsiben vagyok,
Remélem, nem látott.

Megyek a szobába,
Felveszem ruhámat,
Zokni, gatya, póló,
Gatya, na, meg trikó.
Kimegyek hát újra,
Nincsen már probléma,
A ruha már rajtam.
Elköszönök, szia.


Délután

Délután, kaptunk kaját a csajoktól, (rántott csirkét, ISTENI krumplit, fánkot). Játszottunk is Marcival, (nem a gépen, mert elment az áram). Jé, megjöttek Apáék. Katt, kattant a villany, visszajött az áram. Hé, Zsiga gyere, feküdjünk le – mondta apukám. Mi egy rendes család vagyunk, fél 9-kor már ágyban vagyok, de most 10 után feküdtem le, mert skypoltunk a nagynénémmel. Karácsonyra jönnek ki hozzánk.

Vers most nincs.

1 komment

Az itteni közlekedés

2009.10.13. 10:31 zsigmond222

Hú, kiráz a hideg miközben ezt írom. A helyi közlekedés borzalmas. Az itteni tömegközlekedés alapegysége a dalla-dallának nevezett kisbusz. Bár igaz, hogy nem ültem dalla-dallában, de a bátyám és az apám elmesélték, hogy hogyan is néz ki egy ilyen utazás menete. Előszöris inteni kell egy söfőrnek vagy az aszisztensének majd ha az hajlandóságot mutat a felvételünkre fel kell szálni.Ez kisebb-nagyobb nehézségeket szokott okozni mivel a 12 személyes minibuszokba néha 13-18 ember is bezsúfolja magát. Ha sikerül bepréselned magad, akkor a sebességet, és az életveszélyes manővereket is el kell viselni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Elég ijesztően vezetnek.Namegaztán aztán a legtöbb mezei ember is úgy vezet, mint az őrült, bár az anyámnak sincs mire büszkének lennie... 
Vannak itt mindenféle autók. Ha valaha autógyűjtő lennék, itt szedném össze a gyűjteményem nagy részét(mármint ha húszéves kocsikat gyűjtenék).
Itt a bicikliket arra használják, mindenféle mezőhazdasági termékeket(tojás, búza, tápióka stb)cipeljenek , vagy pedig embereket fuvarozzanak ide-oda.

Itt a kép egy dalla-dalláról:
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1 komment

Szuahéli

2009.10.12. 19:17 Meties

Már említettem-e, hogy szuahéliül tanulok? Nem? Akkor most megemlítem. Az iskolában kötelező kilencedikig az összes órára járni, kivéve a franciára (itt egy évvel hamarabb kezdődik a suli). Töri, tesi, angol, francia vagy angol korrepetálás, zene, dráma, rajz, matek, tudomány, számítástechnika, osztályfőnöki, földrajz, és szuahéli. A nyelv nem valami bonyolult, ezért hamar fel tudtam zárkózni.

Indulhat a nyelvóra? Ha igen akkor majdnem annyit fogtok tudni, mint én. Na, indul. Nincs apelláta.

Bemutatkozás:

Jina langu ni Marci.(Az én nevem Marci)

SZEMÉLYES NÉVMÁSHOZZÁ KAPCSOLÓDÓ SZÓPÉLDA IGEFŐNÉV
Mimi       (én)ninatoka(származni)Hangari    (Magyarország)
Wewe     (te)unapenda(szeretni)chokuleti na kuku    (csoki és csirke)
Yeye        (ő)anakaa(tartózkodni)Tanzania           (Tanzánia)
Sisi         (mi)tunacheza(játszani)mpira wa miguu(labdarúgás)
Ninyi        (ti)mnaenda   (menni)Braeburn shule(Braeburn iskola)
Wao        (ők)wanapika (sütni, főzni)pizza(pizza)


Példamondatok:

Mimi ninatoka Hangari. (Én Magyarországból származom.)

Wewe unapenda chokuleti na kuku. (Te szereted a csokit és a csirkét.)

Yeye anakaa Tanzania. (Ő Tanzániaban tartózkodik.)

Sisi unacheza mpira wa miguu. (Mi focit játszunk.)

Ninyi mnaenda Braeburn shule. (Ti a Braeburn iskolába mentek.)

Wao wanapika pizza. (Ők pizzát sütnek.)

Nyelvtan:


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Ennyi fért bele. Akinek tetszett, örülök. Aki még szeretne, az szóljon.

 

Szólj hozzá!

Tarangire csodái

2009.10.12. 17:15 Meties

Indulás!

Pénteken már ,,lázasan” készültünk a következő kalandra itt Afrikában. Cuccokat bepakoltuk, holnap jöhet a szafari.

Szombat az idegesség napja. A kétórás út mindenkit megviselt. A gyerekek marták egymást, a szülők csitítanak, és ők is szapulják egymást. (Apa szerint én rosszul emlékszem. De nem.) Azt hittük már oda se érünk: defektes busz, az út romlik, bátyám meg béltani problémákkal küzd. A célegyenesben normalizálódtunk. Mikor megérkeztünk a kapuhoz Samu berohant a WC-be Zsiga társaságában. Én édesanyámmal meglátogattam a boltot. A látogatás eredményes volt: egy szuahéliszótár-szerű pólót vettünk, mely segítheti a nyelvtanulásomat. Ezután már mindannyian készen álltunk.

Az állatvilág szépsége

Már az első percekben tudható, hogy ez egy jó kis szafari lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

Több állatot is láttunk. Pávián, dikdik, gazella stb. Az idegesség ugyan visszatért, hála Samunak. Bátyámat megcsalta az emlékezete, ezért tettünk egy állatnéző (véletlen) kitérőt, mielőtt elmentünk a lodge-hoz. De megérte. Mindent láttunk már, csak zsiráfból a kelleténél kevesebbet. ,,Hol lehetnek?” – kérdezzük egymástól. Oroszlánokra nem számítottunk, nem is láttuk őket. Ők ebben a melegben heverésznek a hűvösben, van eszük. Nekünk is ott kéne, ehelyett a dög melegben kocsikázunk. Na, jó. Indulás a lodge-ba.

A Tarangire Safari Lodge-ban

A lodge-ban meglepő látvány fogadott minket. Jéé! Hiszen ez az osztálytársam: Daniel, és Samu osztályfőnöke: Mrs. Doria, sőt hugi és öcsi, na meg az apuka is! Nem tudjuk, ők mikor jöhettek, azon a napon, mint mi, vagy már az előtt? De egy biztos, ők is aznap mentek el, mint mi. A nem állatnézéssel töltött időt leginkább az úszómedencéden töltöttük. Ebből ki is alakult egy verseny.

Ugrálással meg csúzdázással töltöttük az időt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mi, ,,magyar delfinek” nem biztos győzelmet arattunk.

Na, térjünk vissza az eredeti tárgyra. A lodge-ban két részre osztódtunk: szülők a sátorba, gyerekek a bungalóba. Mindkettő összkomfortos, a vizet napkollektor melegíti föl, a sátor fele moszkitóhálóban van és a bungalóban található ágyaink is. Ételt nem lehet bevinni. Nem azért, mert a lodge így kevesebbet keresne, hanem mert az állatok kiszagolnák, és kibontanák a falat. Még egy különlegesség, hogy éjjel 11-kor központilag lekapcsolják az áramot, ami csak reggel hatkor jön vissza.

Állatok a lodge-nál

Sok állat előfordult a lodge-nál: elefánt, dikdik, különféle madarak, de amiről leginkább említést teszek az a varacskos disznó vagy más néven: pumba. Őt egy híres rajfilmben, az Oroszlánkirályban nevezik így, miközben a szuahéliül ngiri vagy mbango lehetne a neve, a pumbaa pihenést, lazulást jelent. A szimba viszont tényleg oroszlánt jelent a helyieknél.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pumba bácsi éhes, és ő hol tankol fel, hát persze, hogy a mi lodge-unknál. Eszi a füvet, eszi a füvet… Hoppá, elfogyott.
Na, indulás be a lodge-ba.

 

 

 

 

 

 


 

 

 

 

 Pumbácska nem zavartatja magát, ő tovább eszik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sok ember nagy csodálattal nézi ezt a ,,vicces” állatot. Néha fölhorkant, azután tovább eszik. A mókának vége, a fűnek annyi, pumba el is ment.

Veszélyes éjszaka

Egészen vacsoráig folyt a vizi csata. A szórakozás után megbeszéltünk egy párbajt másnapra is, de még aznap megvolt a kártyaparti. Először a mocsár nevezetű játékot játszottuk, majd azt követte a cheat néven ismert játék (ez a magyar svindlihez hasonlít). A kaja 7:30-kor volt feltálalva. Kaja után megismételtük a játékot, de most Samu nélkül. A lodge veszélyeket rejtett, tehát vigyáznunk kellett, ami azzal járt, hogy senki se mehet egyedül a bungalóba. Miután lejátszottuk a partikat mind a két család nyugovóra tért.

Még a lodge-ban

Reggel már egyből pakoltunk, és készültünk a hazamenetelre. A gyerekek amint végeztek mentek is a medencéhez fitogtatni tudásukat, kivéve engem, én az étterem felé vettem az irányt. A másik testvérpár aznap jobban fölkötötte a gatyáját, de talán még így is győztünk. Sajnos nem tartott sokáig a csata, mivel ők elmentek, mi meg követtük a példát, állatnéző túrára indultunk.

Második szafarizás

Indul a második túra. Apa már az elején közli az útitervet: Először elmegyünk egy bivalydagonyázóhoz, azután elmegyünk a Sopa Lodge-hoz, utána meg egyenesen ki a parkból.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

AZ ÚT PIROSSAL VAN JELÖLVE

A gyerekek nem preferálták az ötletet, de nincs panaszkodás, tehát indul a túra.
Először a folyómedret néztük meg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Hohó! Egy varánusz! Valami újat is látunk!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Induljunk tovább. Ezután is érdekes látvány fogad minket.
A látvány ez volt

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

 Miután átverekedtük magunkat a zebra- és gnúcsordán, elérkeztünk a dagonyázóhoz. Ezt nem sokkal követve a Tarangire Hill.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Miután másodjára is átkeltünk a folyón nem nagyon láttunk állatot. Na, jó. Jöjjön az utolsó két célpont: a Sopa Lodge és a hazamenetel.

Sopa Lodge

Még talán az se lenne csoda, ha ez a lodge egy külön szafari lett volna, mivel elég sokféle állatot láttunk. Olyanokat is láttunk, amilyeneket még soha. OK, én pihenek, jöhetnek az állatok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez már a hazamenetel

Kifelé egyből megpillantottunk egy páviáncsapatot, amihez foghatót még nem láttam. Ha elkezdtük volna számolni őket, talán napokig tartott volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még újszülött páviánt is láttunk

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Ez enyhén sem mondható újszülöttnek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 Nem sokkal ez után a zsiráfhiánynak is vége volt, mert vagy 12-t láthattunk. A legnagyobb csoport az négyes volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 A gnúknak hála egy újabb akadály állta az utunkat…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 …de ez is hamar elhárult.
Az utolsó állat amit láttunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 És már csak pár kilométer az út. Ha a szemünk nem csal, már a kapunál vagyunk. Juhé! Már csak két óra, és otthon vagyunk.

Szólj hozzá!

Vadparadicsom-sűrítmény

2009.10.12. 10:26 prakker

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tavalyi nagy kedvenc idén is az. Hétvégénket a Tarangire Nemzeti Parkban töltöttük, és egy éjszakát a Tarangire Safari Lodge-ban (TSL) aludtunk. Nem ragoznám, mennyei hely ez ilyenkor száraz évszak vége felé. A környékről ide sereglenek a vadak, mert másfelé nem találni vizet, itt pedig a Tarangire folyócska mégis csak ad valamit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zöldet alig látni, nem úgy, mint állatot. Ami a biomasszából növény a szárazsággal kikopik, azt jókedvvel, bőséggel visszapótolják a nagy- és apróvadak. Annyi itt ilyenkor az elefánt, a zebra meg a gnú, mint a légy. Jó, azért az is van elég, és szerfelett szemtelenek. Nem csoda, én annyi elefántszart, mint itt, korábban még csak el se tudtam képzelni. Nem mintha gyakorta képzelegnék róla. Azért van, aki. Egy brit képzőművész például néhány éve azzal kavart botrányt, hogy elefántürülékből mintázta meg II. Erzsébet királynő portréját. Mindezt állami mecenatúrával.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már tavaly odavoltunk a helyért, magáért a nemzeti parkért is meg a lodge-ért is. Nem hiszem, hogy túl sok pontja van még a világnak, ahol ekkora luxus mellett ilyen közel lennél a természethez. Jó, ez illúzió. Persze, az is. De a tamáskodóknak csak annyit, két éve innen ragadott el egy leopárd egy szafarizó kisgyereket. Érdemes, tehát betartani a biztonsági szabályokat, mert hiába az úszómedence meg a koktél, nagyon is itt a vadon.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Például azt is észben kell tartani, hogy a TSL-nél napi rendszerességgel megjelenő elefántok közé nem szabad bemenni. Különösen veszélyes, ha az anya- és a kölyökelefánt közé lépsz, ezt a gyerekét féltő nőstény nem nézi jó szemmel. Nyilván nem is ménnél, ha közel vannak egymáshoz, de a köztük lévő vonalba se szabad belépni, bármennyire távol is vannak egymástól.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De ha óvatos vagy, nem kell félni. Karnyújtásra látni itt számtalan vadállatot. Az idei sztár egy varacskos disznó kan volt, aki amúgy sáros hassal bekocogott a lodge-ba, és a gyerekektől nem zavartatva csülkeire támaszkodva egykedvűen harapdálta a füvet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most csak ennyi. Jöjjenek inkább a képek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

(Vezetni) (mindig) (élvezet) (?)

2009.10.09. 16:01 prakker

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jó, beismerem, vezetek. Most mit csináljak? De szigorúan csak nemzeti parkokban, földutakon és homokcsapdákban, olyasmi helyeken, ahol Sébastien Loeb vagy Tommi Mäkinen is elakadna. Látjátok, ugye, mennyire könnyedén veszem az akadályokat.

– Mit izgulsz? Olyan ez, mint a dodzsem. Nyomod a gázt vagy fékezel, közben meg kormányzol – bátorított Zsuzsi. De mit ér ez olyannak, aki életében kétszer ült dodzsemben? Másodjára 13 éve sógornője lagzijában. Így azért nehéz vezetésben hasznosítható tapasztalatokat szerezni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aki ismeri, tudja, Zsuzsinak piszokul nehéz ellent mondani. Nem oly régen egy úszni nem tudó szerencsétlent vett rá, hogy vesse bele magát a háborgó óceánba. Ehhez képest én eddig jól tartottam magam. Csakhogy feleségemnek megvannak a maga eszközei (csökönyös, rafinált és kibírhatatlan), így már a második héten „beleegyeztem” abba a „kompromisszumba”: hosszabb szafarikon, ha már lehajtottunk földútra, akkor hajlandó vagyok átvenni a vezetést, hogy ő pihenhessen és szabadabban nézelődhessen. – Csak a saját életünket és testi épségünket, másokét nem! – jelentettem ki színpadiasan. Azért törzskönyveztek már nálamnál nagyobb veszélyt Afrikában.

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb vasárnap került rám a sor. Az én javaslatomra Nyumba ya Mungu tavához mentünk el, ami Arushától délkeletre esik, és 150 kilométerre van tőlünk, vagyis három órára lehet. Az útból 130 kilométert a B1-es főúton tettünk meg, aztán Kifarutól jöttem én. Lezárva sofőrkalandom ecsetelését, egész jól hasítottam. Zsuzsi csak egyszer, Zsiga kétszer ijedt meg rettenetesen. (Magamról most nem szólanék, családtagjaim is olvassák a blogot.) Marci meg Samu viszont egyszer sem! Jó, ők gyáva módon eleve otthon maradtak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Príma kis hely ez a tó, és az egyik bevett turistaútvonalon sem szerepel. Tavaly megpróbálkoztak itt egy lodge beindításával, de már be is zárták. Fehér ember nem igen jár errefelé, így a helyi gyerekektől nekünk is kijárt a megkülönböztetett figyelem. Zsiga nehezen viselte. A tó a Pangani folyásának az északi részén terül el, a hatvanas években duzzasztották vissza a folyót. Kicsit olyan, mint a mi Tisza-tavunk, csak ez egyáltalán nem trutymós és a meder elég mélynek tűnik. Hatalmas víztükör, de a nálunk megszokottól eltérően, itt a tavat erős hullámok borzolják. Valahol erőmű is van rajta, de mi azt nem láttuk. Már csak azért sem, mert a vártnál kevesebb ideig időztünk a partján, sikerült ugyanis a tervezetnél sokkal korábban visszakanyarodnunk a főútra, így másfél órát ugyan megspóroltunk a szafariból, de bizonyosan sok élménytől is elestünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azért így is láttunk ezt-azt. Azt előre tudtuk, hogy természetvédelmi rezervátum, ahol nagyon sokféle madár és hal él. Minket az előbbiek csábítottak. Pedig házvezetőnőnk, Zaina, aki a nem túl messzi Usangiból származik, nagy elismeréssel beszélt a tó halászairól. Látva a csónakjaikat, az én csodálatom irántuk tán még az övénél is nagyobb. Fel nem foghatom, hogy merészkedhetnek be ezeken az ütött-kopott lélekvesztőkön a szerfölött lötyögős vízbe. Pedig megteszik, mert évi 25 ezer tonna halat fognak itt, állítják. Igaz, mintha errefelé inkább tudnának úszni, mint az óceán partján. A gyerekek mozgásából legalábbis úgy tűnt. Indulásnál még eljátszottunk a gondolattal, hogy majd fogadunk magunknak ladikost, szembesülve a lehetőségekkel, villámgyorsan letettünk róla. A pecás Laci bátyám biztos bemenne, de ő mániás. Nekünk viszont drágább rongy életünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az elnyújtott háromszög alakú tó leghosszabb keleti oldalán akartunk autóval végigmenni. A Kifarutól vezető vadregényes földút Langata falunál ér a tó partjához. A helyből nem sokat láttunk, de akár lehetett volna huzamos az ismeretség, mert előbb homokcsapdába hajtottunk, majd megszámlálhatatlan ötcentis akáctüske fúródott a guminkba. De egyik sem bizonyult végzetesnek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Langatánál néhány tucatnyi helyi volt a parton. Az asszonyok-lányok mostak, vizet merítettek, a gyerekek fürödtek, egy-két férfi pedig a hálóit reparálta. Bár a helyi madárvilággal nem ismerkedhettünk meg behatóbban, azért egy óra alatt számos fajtát láthattunk. Szívem szerint mindegyiket pontosan megnevezném, ha tudnám a nevüket. Így felsorolásuknál maradok óvatosan a „féle” szócska alkalmazásánál. Voltak ott gémfélék, kormoránfélék, bakcsófélék, bíbicfélék. Akit érdekel, itt leírják, hogy mit kellett volna látnunk. Ami biztos, hogy pelikánt (gödényt) és marabut is láttunk. Meg szépséges kingfishereket (azt hiszem, magyarul: halkapókat), akik a vízfelszín fölött szitálva lestek zsákmányukra.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán egy óra után távoznunk kellett. Egy tanács az erre utazóknak, folyadékot, ételt bőséggel, pótkereket meg eleget vigyenek magukkal az útra, de gyereket lehetőleg egyet se. Zsiga elérte, hogy „most már induljunk”, s mi beleegyeztünk, mondván szépen haladva a tó partján még sok érdekeset látunk egyébként is. Az út túlságosan is jó volt, ami gyanakvásra adott okot: valószínűleg nem jó irányba megyünk. És valóban, valahogyan derékszögben kanyarodtunk el a nagyvíztől, és Mwangánál kijutottunk a B1-esre.

 

 

 

 

 

 

 

 

A táj azonban kárpótolt bennünket, és így is részünk lehetett néhány emlékezetes madármegfigyelésben. A legkáprázatosabb ezek közül, amikor egy bóbitás vagy sisakos, de leginkább keselyűfejű gyöngytyúk csapatba futottunk bele, húszan–harmincan lehettek. Eleinte fel se fogták, hogy egy autó áll meg közöttük, csak lassan esett le nekik a papírtízes, hogy helyesebb lenne odébbállni. Hatalmasak voltak, hízottak és fénylően kékek. Kár, hogy ebből a fotón már keveset látni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán hazafelé menet beugrottunk Moshiba. Egy kávézóban ettünk, ittunk. Én csak gyümölcsöt kértem, ilyen jó mangót tán még életemben nem ettem. Zsiga jó kedve is visszatért, hála a burgernek meg a fagyinak. Utunkat folytatva egy felborult pótkocsis teherautóra lettünk figyelmesek. A sofőr volt vigyázatlan vagy az autó romlott el, ki tudja, mindenesetre elég nyomorúságos látványt nyújtott a kólás rekeszekkel és üvegszilánkokkal körített partra vetett járműbálna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ki gondolta, fél nap se telik el, és én is romokban heverek, s ennek az okát se tudom biztosan. Talán a moshi gyümölcsök. Mosatlanok voltak? Mindesetre átestem itteni második gyomorrontásomon, szerencsére, egyetlen nap alatt kihevertem, és Immodiummal sikerült kordában tartanom.

A gyomorbajos más állapot kikényszeríti, hogy az ember sorra vegye élethazugságait, végérvényesen leszámoljon velük, örökérvényű döntéseket hozzon, a világ és önmaga kiszerűségén keseregjen, vagyis mély önsajnálatba és embergyűlöletbe süllyedjen. Örökre eltemesse az univerzumot meg magát. Hogy aztán másnap reggel látva a napfényt és a kertben bohóckodó egérmadarakat, mindent feledve legyen újra együgyűen és rövidlátóan optimista.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: közlekedés fényképezés hajózás szafari halászat autónk zaina moshi nyumba ya mungu állatok madarak

Köztéri alvás - etnológiai adattár

2009.10.08. 22:40 ninitoka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mwera falu (Tanga megye, Tanzánia) főterén

Első megszólalásom e blogban (Zsuzsa). Íme néhány példa a köztéri szundikálásra Kelet-Afrikában. (A képek 2008-ban készültek Pangani mellett, Dar es Salaamban és Nairobiban.)

  • Ruhakupac tetején szunyókáló kisded a használtruha-piacon.
  • A ház utca felőli verandáján fotelben ülő, szétterpesztett lábbal alvó középkorú úr.
  • Bírósági ajtónálló (íróasztal előtt, üvegajtó mögött, uniformis, lesett áll).
  • Árokparton, fa alatt, főútvonal mellett kidőlt főzőasszony, körülötte edények és sorstársak.
  • Piaci árus (asszony) portékája mögött ül, háta a falnak vetve – kiájulva alszik, körötte vadul zajlik az élet.
  • Piros coca-cola székben ülő férfi, lába a fa törzsén, karja mellén összefonva.
  • Karfás, párnázott irodai székében szunyókáló kollega (ex-diplomata). Ha horkol, mi, többiek összenézünk, a zaj erősödvén honfitársa felébreszti.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kereskedőház, Tanga (Tanzánia), kikötőváros az Indiai-óceán partján

Nairobiban városszerte szemet szúr a magunkfajta, Kelet-Afrikával most ismerkedő utazónak az éles-hegyes, fűrészfogakból, illetve betonba öntött szegekből komponált (lásd még gereblye fogai) „acél köztéri szobrok” sokfélesége, forma- és színgazdaságsága. Tipikus előfordulási helyeik: fák alatti öntözőtányérok szegélye, kerítések talapzata, üzletek, templomok, középületek előtti beton és terméskő szegélyek. A változatosság kreativitásra, szilaj díszítő kedvre utal, ám itten – tán mondani se kell – a funkción a hangsúly: nincs alvás!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Nairobi (Kenya) virágágyás fűrészfogakkal, csak fakíroknak

Kulturális adalék

Maszájt nem látni köztéren aludni-szundikálni (ahogy enni se!). Leginkább menésben vannak, vagy álldogálnak botjukra támaszkodva, fél lábon. A mi „saját” aszkarijainkat se láttam még aludni soha. Indiaiakat se látni köztéren szunyókálni.


Adódna a következtetés: az itteni népek közül a szuahélik alszanak előszeretettel és gátlás nélkül köztéren, ülve vagy fekve, földön, padon vagy székben, egyedül vagy társaságban. De ne kapkodjunk. Folytatjuk a témában megkezdett mintavételt, és a friss kutatási eredményeket – szemléltető ábrákkal – hamarosan közzé tesszük.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dar es Salaam (Tanzánia)

1 komment

Címkék: közbiztonság kenya szokások indiaiak pangani maszáj arusha etnológia változó afrika dar es salaam

Szendereg a robogás

2009.10.08. 14:00 prakker

Aludni jó. Állítólag még nem született meg az alvás összehasonlító antropológiája, a témát etnológusok alig-alig kutatták. Ami azért is különös adóssága a tudományosságnak, mert mégiscsak életünk harmadát ebben az állapotban töltjük. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kép vasárnap fél négy tájban készült Észak-Tanzánia Arusha melletti másik nagyvárosában, Moshiban, annak is a központjában. A rácsodálkozás kijár a jelenetnek, de nem az afrikaiak "közmondásos lustaságát" szemlélteti, hanem újabb példáját adja azoknak a kulturális különbségeknek, amelyek éppen az ember legalapvetőbbnek tartott életfunkcióinál a leglátványosabbak.

Mert azt képzeljük talán, hogy minden ember, minden törzs, minden nép ugyanúgy alszik, mint mi? Na, azt már nem. Miért is tenné? Nem kell ehhez alvászavar vagy norkolepszia, elég az eltérő éghajlat, életkor, életvitel. Mind-mind más-más időbeosztást követel. Akkor meg miért pont az "alvásoknak" kellene egyformáknak lenniük?

Régről tudni, hogy alvási szokásainkat is a kultúra irányítja, óvatosabban: befolyásolja. Ha barokk kastélyokban járunk, rögtön feltűnhet, mennyire kicsi ágyakban aludtak a nagyurak. Ez még akkor is szemet szúr, ha tudjuk, hogy a XVIII. században jóval alacsonyabb volt az átlagos testmagasság, mint most, és ez a kor arisztokratáira is igaz, mert ők is jóval kevesebb húst és tejterméket fogyasztottak, mint egy mai könyvelő. Akkor meg miért méretezték ilyen kicsire az ágyakat? Azért hely a 217 szobás kastélyban akadt bőven. A megoldást a magasra polcolt párnák segítik. Mert bizony a grófok és hercegek, a régens meg a király, a nyomorultak, ülve aludtak, mégpedig azért hogy parókáik és hajkölteményeik (amelyeket nem igen mostak, így aztán míves vakarópálcák voltak rendszeresítve, hogy társaságban tetűszívta fejbőrüket diszkréten vakarhassák) kárt ne szenvedjenek.

De azt ne higgyük, hogy a polgárnak sokkal jobb dolga volt. Gyerekkorában biztos nem. Rembrandt Hollandiájában például a helyhiánnyal küszködő városlakó gyakran akasztotta kalapja és kabátja mellé fogasra a pólyás csecsemőt. Népesebb családokban előfordult az is, hogy a nagyobb gyerekeket az ágy alatti „ágyneműtartóba” gyömöszölték.

Aki nem piheni ki magát éjszaka, mert a zsúfoltságtól, a zajtól, a vérszívóktól, a vadállatoktól, a szomszédjától, a hidegtől, a melegtől nem tud rendesen aludni, vagy mert nincs rendes fekhelye, annak a nappali teljesítménye is rosszabb, mint annak, aki jól kialudta magát. Ha a tanár ásítozó cigány gyereket lát, nem kell mindjárt arra gondolnia, hogy egész éjszaka dajdajozott a családjával. Jobb, ha előbb meggyőződik arról, milyen alvási lehetőségei vannak tanítványának. Aludni Afrikában sem könnyű.

Egy szuszra

A nyugati kultúrában az egyfázisú, nyolcórás alvás a legelterjedtebb. (Nevezzük ezt egy szusznak.) Erre állt be a kultúránk, ez szabja meg napirendünk ütemezését. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. A közösség megvetése és a munkaadó retorziója sújtja a munkaidőben szundikálóson ért dolgozót. – Nincs alvás! – ez ma már magatartási norma. Ezért hát különféle praktikákkal álcázzuk természetes pihenési szükségletünket. Ki ne látott volna lapátnyélre támaszkodó, azon mesterien egyensúlyozó hunyt szemű melóst, vagy olyan koncertlátogatót, aki Grieg muzsikája iránti mély áhítattól átszellemülve húzza a lóbőrt? Az alvásra szánt, a társadalomtól, az államtól kapott idő viszont szintén szent, sőt tabu, hatóságok és csendrendeletek, sőt nálunk az alkotmány is vigyázzák, nem csak a kulturális normák (lásd még a szocialista/polgári/emberi/társadalmi együttélés szabályai).

A nyugati ember kiborul, ha éjszaka nem tud egy végtében aludni. Fülébe dugót nyom, besötétít, hangszigetel. A nem tervezett ébredést tragédiaként éli meg, viszont ha csörög a vekker, lelkiismereti kérdésnek tekinti, hogy rögtön kiugorjon az ágyból. Ezt hajlamosak vagyunk természetesnek tekinteni, ezt kényszeríti ki a civilizáció – véljük. Pedig ez is csak egy korábbi kulturális állapothoz való görcsös ragaszkodás, valamiféle atavizmus. Az éjszakát ugyanis már rég meghódította az ipari termelés, de közben a mi „biológiai óránk” még mindig úgy jár, mint a neolitikum vadászaié vagy paraszt szépapánké. Ha este van, aludni kell. Megörököltük, akár az édes íz szeretetét, amely egykor a túlélést segítette, most meg az elhízást. Az alvásra azonban tényleg nagy szükségünk van. De, szerencsére, több féle módon is magunkhoz vehetjük.

Több szuszra

Abban, hogy hogyan, igazság szerint még a nyugati világ sem egységes. A mediterrán vidéken például van szieszta, tehát alkalmazkodva az éghajlathoz a rövidebb éjszakai alvásfázis mellett ott van még az egy–négy órás délutáni szundikálás is. Ilyenkor megáll az élet, illik tiszteletben tartani, érdemes figyelembe venni a mediterrán ember eszes szokását. Így volt ez néhány évtizede a magyar paraszti kultúrában, sőt (Máraitól tudjuk) a századfordulón a vidéki polgároknál. (Nevezzük az ilyen alvást két szusznak.) Nagyapán is ebéd után ledőlt a dikóra, hasra vágta magát, szandálos lába lelógott, macska telepedett a derekára, és már aludt is, úgy egy–másfél órácskát talán, aztán ment vissza a kertbe. Bukolikus a hangulata, de így volt.

Az nyugati civilizáción kívül viszont sok helyen a kurtább éjszakai alvási szakaszt több, a nap folyamán elosztott rövidebb szendergés egészíti ki. Ez lehetne a több szusz. Az ilyesfajta alvásnál nem jelent nagy gondot az ébredés, az alvási és ébredési periódusok problémamentesen illeszkednek egymáshoz, legalábbis nem jelentenek éles cezúrát. Igyekszem nem idealizálni, tapasztalatból tudom. Én, szerencsémre, képes vagyok így aludni, Zsuzsi, szegény, nem. Könyvtárban olvasgatva, hosszan húzódó írásnál vagy időmet délután a gyerekekkel töltve néhány szundítva töltött perc – akár több részre elosztva – sokat segít harckészségem fenntartásában, Zsuzsi elemei viszont teljes feltöltést igényelnek, a csöpögtetés nem segít rajtuk. (Igazság szerint néha az enyéimen se, de ha nem általánosítanék, akkor nem tudnék miről írni.)

Házi alvás

A kelet-afrikai több meg a nyugati egy szusz kultúrája él egymás mellett Tanzániában, nálunk itt a háznál is. Mi beidegződéseink miatt, meg mert Zsuzsi dolgozni jár, a gyerekek pedig iskolába, még tartjuk magunkat, így leginkább nyugati módra, egy szuszra aludnánk. Én megtehetném ugyan, hogy annyit és annyiszor szundítok, amikor és akárhányszer csak akarok, de a családom többi serény tagjával szemben nem tartanám etikusnak, fegyelmezem tehát magam, és éber maradok. Így is jól elvagyok.

Aszkariaink ezzel szemben egy helyett, több szuszra pihennének. Sem nekik, sem nekünk (nekünk biztosan nem) jön mindig össze, amit szeretnénk, de egyelőre nincsenek komoly konfliktusok a pászítási folyamatban.

Reggel negyed hétkor surrog a söprű, nyikorog a talicska, a slagból pocsol a víz, jó lenne még aludni, de tulajdonképpen hálásak vagyunk, mégiscsak kellemesebb erre ébredni, mint negyed óra múlva vekkercsörgésre. Embereink tüsténkedése tízig tart, aztán nagyobb szünet, ilyenkor csak ritkán fordulnak meg a telek - a mi területünknek tekintett - hátsó részén. Oldalt a házvezetőnőkkel, szomszédokkal diskurálnak, főzögetnek, ügyeiket intézgetik, mobiloznak és dombjukon heverésznek. Szunyókálnak. Délután négy után újra felveszik a munkát. Addig csak látszatra henyélnek tehát, mert valójában készenléti állapotba kapcsolnak. Ha valamire megkérjük őket, megcsinálják zokszó nélkül, de ebben az öt–hat órában más állapotban vannak, nem kezdeményeznek. Szendereg a robogás.

Zajharc

Az alattunk elterülő város tele van zajokkal, zörejekkel. Sokszor kúsznak fel ide a Themi dombra korábban otthon nem hallott hangok. A legtöbbet kellemesnek tartjuk, de örülünk, hogy mi a város magasabb régiójában lakunk. Hétköznapokon például reggel 8 és 10 között egy dobzenekar gyakorol vagy gyakorlatozik. Mi célból, esküvőre vagy díszszemlére, nem tudjuk. Hétvégenként éjszaka zenés műsor szórakoztat bennünket, örökzöldek, feldolgozások, helyi melódiák, élőben vagy lemezről, hol ez, hol az, hol így, hol úgy. Van, hogy reggelig eltart. Meg lehet szokni.

Eleinte még-még fel-felriad rá az európai, fülel, később már csak nyugtázza a müezzinek „énekét”. Nagy a vetélkedés a lelkekért, melybe olykor – még a sötétben – a keresztények harangjai is beszállnak. El lehet képzelni azt a kakofón hitvitát, amit az Allah dicséretét cifrázó müezzinek meg az elszánt harangozók folytatnak Arusha teljes lakossága füle hallatára reggel ötkor. Legtöbbször a müezzin győz, elvégre a harangozás nehéz fizikai munka, az egy igaz hit harcos hirdetőit pedig hangosítás is segíti. Ezek után ők már csak egymással versengenek. De hogy milyen szempontok alapján választják ki őket, meg nem mondhatom. (Hogy a kötelező egyensúly is meglegyen: a zsidó kántorok énekéért se rajongok. Őket viszont nem kell hajnalok hajnalán az ágyamban hallgatni. Gregoriánt, zsoltárt vagy szerb ortodox egyházi énekeket se hallgatok szívesen ez idő tájt, pedig azokat bizonyos helyzetekben meglehetősen kedvelem.)

A vallási érzékenységek miatt dévaj ábrázolókedvemet takarékra veszem. Csak annyit még, mellbevágó néha, miféle hangok törnek ki a müezzinekből. Olykor az az érzésünk, sorsolással juthatnak a megafonhoz, s csak annyi a feladatuk, produkciójukkal hökkentsék meg az igazhitűeket, és verjék fel álmukból a hitetleneket. Utóbbi van, hogy sikerül nekik. Bár isten egyik botor teremtménye, a szúnyog összehasonlíthatatlanul eredményesebb ebben.

Alváspótlékok

Az afrikai ember biztosan kevésbé érzékeny a hangerőre, mint mi, elpuhult individualista európai városlakók. Ha bemégy egy boltba vagy egy kocsmába, amit feketék üzemeltetnek és a közönség is fekete, a mi képzetünk szerint „elviselhetetlenül üvölt a zene”, többnyire valamelyik rádióból. Az is igaz, hogy miközben a zenei szennyezés Magyarországon szintén elharapózott, boltokban, éttermekben, konditermekben nálunk is harsog a rádió, itt valahogy mégsem annyira ellenséges a lárma. Úgy sejtem, nem a szakszemélyzet és a vendég közé akarnak vele falat emelni, hanem plusz szolgáltatás a sör vagy a vásárlás mellé. Ettől még persze kibírhatatlan. Nagy szerencse, hogy az a fajta gépi döngölés, ami otthon nálunk bármilyen publikus tért képes pillanatok alatt őrjöngő őrültek gumiszobájává változtatni, és ami közvetlen felszólítás tömeggyilkosságra, itt csak keveset hallani. Kár, hogy az egyik potenciális „törzshelyünkön”, a Players-ben – ahol meccset lehet nézni, pizzát lehet enni, teniszezni, úszni és squasholni lehet – pont ilyen szól.

Valahol ott kezdtem, hogy Afrikában sem könnyű aludni. Persze, nem nekünk, mert mi minden nyafogás ellenére jókat szunyálunk. A helyieknek azonban nincs ekkora szerencséjük, ha az esti adagjukat nem egészítenék ki nappal, nem bírnák ki a nagy meleget és más megpróbáltatásokat. Tudja ezt itt mindenki. Toleránsak hát a nyílt színi alvókkal. A városban járva, itt is, ott is árnyékban heverő emberekre bukkansz, akik zavartalanul alszanak. Nem nyomorultak vagy részegek (belőlük is van elég, de ők aktívak), kétkezi melósok ők, akik munka közben megpihennek kicsit. Vagy nem is kicsit. A boltok többsége is ebédszünetet tart, van úgy, hogy két órára, úgy sejtem, az árusok ilyenkor nem csak esznek, de alszanak is.

Hogy mi van azokkal az afrikaiakkal, akik igazi nadrágos emberek lettek, és nyugati munkahelyen dolgoznak? Vajon a megszokott, az éghajlatnak megfelelő többszuszos alvásra van-e lehetőségük? Nem igazán tudom, de hát az élet itt is él és élni akar. Zsuzsi már többször látott olyan ENSZ-es teremőröket, akik a szuper biztonságú nemzetközi bírósági épület egy-egy eldugott szegletében szenderegtek. Nincs bennük félsz, ismerik a helyi viszonyokat, ilyenkor nem tartanak a terroristáktól, mert azoknak is csak kell aludni valamikor. Még a főnöküktől félhetnének, de nyilván, nyugatias, légkondicionált irodájában már ő is aluszik.

1 komment

Címkék: iszlám szokások fehér ember hitélet arusha etnológia édes hazám változó afrika háztartásunk aszkarik unictr moshi

Áram

2009.09.28. 13:05 prakker

Felkapcsolod a villanyt, bekapcsolod a sütőt vagy a rádiót – és nem világít, nem süt, nem szól. Mindennapos eset Tanzániában. Az áram errefelé rettentően szeszélyes jószág, még nincs egészen domesztikálva. Ha a kevesek közé tartozol, és be van vezetve hozzád, az még nem jelenti, hogy állandóan számíthatsz is rá.

Az elektromosságról a fejlett világban nem a káoszra, hanem a rendre asszociálunk. Itt ez is másképpen van. Háztartásunk tárgyaival szemléltetem, mire gondolok. Az első kép az „európai árameszmét” ábrázolja, a másik az afrikai valót.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zsiráf és elefánt

Az afrikai elefántról gyerekkoromban azt tanultam, hogy ellentétben az indiaival nem szelidíthető. Ehhez képest ma már számos cirkuszban éppen ők jelentik a legnagyobb attrakciót. Valahogy így van az itteni árammal is, tudod, hogy üzemszerű működésére van példa, de mindig szorongva várod, ma vajon milyen kedve lesz az áramelefántnak. A tanzániai elektromos művek, a Tanesco márkajelében zsiráf látható, szerintem helytelenül. A zsiráf szelíd, érdeklődő és megbízható, míg az itteni szolgáltatás a legkevésbé sem. Villanyállatnak sokkal jobban megfelelne az elefánt, ami leginkább a saját feje után megy, és jobb vele vigyázni.

Ha már éppen kezdenél elfeledkezni az áramról, a legrosszabb jel, ha a vállalat embereit látod kószálni környékeden, ahogy a földig hasasodó vezetékeket vizslatják. Sokan vannak, hosszú létrákkal felszerelkezve és lidércfény csillog szemükben. – Nyugi – intem le az aggodalmaskodó gyerekeket, amikor meglátjuk a szakembereket –, biztos forrásból tudom, ma szünetel az áramszünet. Azért én is szorongok. Együtt dolgoztuk ki a teóriát: a Tanescónál az a beugró az új karbantartóknak, hogy ki tud nagyobb zűrt, áramszünetet előidézni. Mert itt nem árammal, hanem annak a hiányával kereskednek, mivel nagyon kevés az áram. Hiánycikk.

Kitüntetve

Tán, mert errefelé „jobb emberek” laknak, mi itt a Themi dombon kifejezetten el vagyunk kényeztetve, ugyan szinte minden nap van áramkimaradás, de nem túl hosszú, többnyire csak percekig tart. Hétvégére azért programozottan kijár egy méretesebb, két-három órás, de például a Njiróban (Dzsíróban) van úgy, hogy két napig nincs áram. A mi eddigi leghosszabb áramszünetünk megérkezésünk után tíz nappal volt, éppen amikor beszereltem az elektromos sütőt. Amikor lekapcsoltam a biztosítékot, még volt áram, amikor felcsaptam, már nem – és még tíz órán át így is maradt. Egész nap munkálkodott bennem a balsejtelem, hogy miattam maradt áram nélkül a város. De állítólag nem.

Egy hosszasabb áramszünet alatt takarékra áll, csökkentett üzemmódra kapcsol a város, és utána is nehezen indul újra az élet. Van úgy például, hogy elromlik a vízművek pumpája, tehát egy ideig víz sincs. Előfordulnak még komorabb esetek is. Egy hónapja az ország középső részén egy bentlakásos iskolában égett halálra 13 lány, mert egyikük gyertyafénynél tanult és elaludt.

Misztikus látomás

A jobb helyeknek és a tehetősebb embereknek van saját áramfejlesztőjük. Zsuzsi is igényelhetne az ENSZ-től, be is szerelnék, de az én feleségem megveti az ilyesféle kisstílű ügyeskedéseket. Az ő szíve együtt dobog a helyiekével, nem lenne képes érdemtelen előnyökhöz jutni, meg egyébként sem szereti az irdatlan zajt és benzinszagot, amit az áram mellett áraszt magából a generátor. Így, ha nincs elektromosság, a hegyoldal más generátorainak moraját hallgatjuk gyertyafény mellett. Idilli, mondhatom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Annál, ha nincs áram, csak egy dolog veszélyesebb, ha van. Ez most nem újságírói túlzás, tényleg elképesztő szeszélyes erre a villanyelefánt. Van, hogy megbokrosodik és vágtat, van, hogy elunja magát egy időre és ásítozva dagonyázik. A szolgáltató ugyanis képtelen állandó feszültséget biztosítani. Sokszor alig dereng a villanykörte, máskor meg káprázik láttán a szem. Misztikus látomásom volt egyik este. Olyasféle lélegzetelállító fény töltötte be a lakást, ami otthon csak Szent Lászlónak adatott, amikor azzal a különös szarvassal („Isten angyalával”) találkozott jó 900 éve, aminek agancsán gyertyák fénylettek. Az öt perc káprázat után jöhetett az egyórás áramszünet. Minden ízében középkori élmény volt. Csak én itt nem fogok templomot építeni, mint legendás királyunk Vácott.

Az áram ingatag

Normál esetben itt is 220–240 Volt dukál, csakhogy az itteni feszültség gyakran ugrik 260 felé vagy süllyed 185 alá. Előbbinél a számítógép, a tévé, a HiFi, a töltésben lévő mobil megy tönkre, utóbbinál a hűtőgép. Én még ennyi kiégett elektromos eszközt, mint itt, sohasem láttam. Külön cégek szakosodnak az efféle roncsok feltámasztására, kipofozására.

Azért a tragédia megelőzhető. Helyi átlagos félhavi bérért (nagyjából 45 dollárért) lehet vásárolni pompás eszközöket, amelyek megóvnak minket a kellemetlen következményektől. A Hi Volt Guard a magas, a Fridge Guard az alacsony feszültségtől védelmez. Mi is tudtunk erről, de azt képzeltük, laptopunk töltője majd feltartóztatja a bajokat. Tulajdonképpen így is lett, Samu laptopja tényleg megmenekült, de a magas feszültségnek vitézül ellenálló töltő örökre kilehelte lelkét. Az új 90 dollárba került. Azóta három Hi Volt és egy Fridge Guard védelmezi a ház elektromos eszközeit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megújuló áramszünet

A feszültségingadozás állítólag azért különösen gyakori, mert a legutóbbi időkig itt az áram teljes egészét megújuló energia adta. (Másutt azért sikerül megoldani az állandó feszültséget, de hagyjuk.) 2000-ben 86 százalékát vízi-, 14 százalékát termál erőművek szolgáltatták. Akkoriban fogtak hozzá a Dar Es Salaamtól 200 km-re délre fekvő Songo Songo bőséges gázmezejének kitermeléséhez. A szigetről csővezetéken hozzák a legnagyobb városba a gázt, ahol egy erőműben alakítják át árammá.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem találtam arra hiteles adatot, összesen mekkora Tanzánia villamosenergia-felhasználása, csak annyi biztos, hogy a lakosság kétszer annyi áramot fogyaszt, mint az ipar és a szolgáltatás. Tehát nem lehet túlzottan sok (legyen, mondjuk, 3–4 ezer GWh, a magyar 38 ezerhez képest), hiszen itt csak a városokban van áram, és ott is csak kevesebb lakásban van, mint amennyiben nincs. Közvilágítás pedig a legnagyobb helyeken sincs igazán, így Arushában is csak mutatóba akad egy-két kacéran kacsintó kandeláber.

A legnagyobb vízierőművek a változó vízállású folyókon működnek (az első számú Mtera – ami az ország szükségleteinek a tizedét adja – a Nagy Ruahán), így a Kelet-Afrikát aktuálisan sújtó szárazság az áramtermelést is akadályozza. Hozzánk legközelebb a Pangani folyó északi részén lévő Nyumba ya Mungu erőmű van, ami Arusha mellett Moshit is árammal látja el.

Tehát amit használok, onnan jön, neki köszönhetem, hogy – mielőtt még áramszünet lenne – világgá röpíthetem az ő dicséretét. Kösz, áramelefánt. (És most már ne is ingereljük tovább. Kikapcs.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2 komment

Címkék: gazdaság fényképezés szolgáltatás hatóságok arusha változó afrika háztartásunk

Magyarpirítás az óceánon

2009.09.24. 06:40 prakker

A tengerparti nyaralásokról nem sok mindent lehet mondani. – Jó – válaszoljuk lakonikusan, ha arról érdeklődnek, milyen volt. Nekünk most mégis volt két apróbb, említésre méltó kalandunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szálláshelyünk billiárdszobája

Az első egy vízi út, ami nem igazán bizonyult gondtalan sétahajókázásnak. Vasárnap délután azzal mentünk ki a tengerre, hogy majd két kellemes órát töltünk ott. Aztán öt lett belőle, és nem minden pillanatát tartottuk kellemesnek. Sokkal inkább kalandosnak.

Kettős igyekezet a katamaránon

Glin, a magát szigorúan britként meghatározó kapitányunk egykor több kelet-afrikai lodge tulajdonosa volt, de most már csak hajós szenvedélyének hódol. Bár jó karban lévő férfiú, de már megette kenyere javát, s éppen ideje volna, hogy csak a kormánytól instruálja hajója matrózait. Ehhez képest a legénységet, egy helyi fiút elképesztő türelemmel tanítgatja s tanítványa hibáit maga korrigálja. Az az érzésünk, egyedül jobban boldogulna. Látszik a kettős igyekezet, hogy vendégeit kiszolgálja, egyben matrózát is okítsa. Ez azonban nem mindig jön össze.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már a beszállás sem túl olajozott. Mivel a part sekély, a kényelmes merülésű hajója így nem tud közel kikötni, motoros gumicsónakkal jön hát ki értünk. Beszállni, kiszállni nem könnyű. A hajón aztán jöhet a csónak reménytelennek tetsző felfüggesztésének meg a horgonyfelvonásnak babrás, utunk során többször megismételt művelete. Azon izgulunk, nehogy baja essen a két (vén meg ifjú) tengeri medvének. Néhány horzsolással megússzák, pedig közel álltak az ujjtöréshez, koponyazúzódáshoz, vízbe fulláshoz, más szörnyűségekhez.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán elindulunk. A hajó valóban szép, az idő pompás, az óceán lenyűgöző. Hasítjuk a habokat. Egy óra múltán már egy korallszigetnél vagyunk (Fungu a neve, talán), ahol meg is mártózunk. Újabb csónak-, illetve horgonyleengedés, aztán vissza. Az idő telik-múlik, a meleg töretlen. A mi kedvünk is talán az lenne, de a hullámok gondoskodnak a tengeri betegségről. A gyerekek is nyűgösködnek. Jön az ötlet: énekeljünk. A ’48-as meg a munkásmozgalmi dalok átsegítenek bennünket a holtponton, megacélozzák szívünket és gyomrunkat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nagy nevettetők

Az előző rész tartalmából: hőseink nyavalyáikat hátra hagyva útra keltek és megérkeztek a fenséges ushongói partszakaszra.

Hurrá, itt a part! A fenébe, de nagyok ezek a hullámok, és mi még kijjebb eresztjük le a horgonyt, meg valahogy az a fránya gumicsónak is, amint megpróbálnak rá átmászni a gyerekek, mindig egy éles fémlap alá szorul. Van azonban nagyobb baj is, nem indul a motor. Glin nem izgul. Rendíthetetlen brit. „Ezek ötszáz éve mégis csak megnyerték minden háborújukat, csak jobban tudnak valamit, mint mi” – nyugtatom magam.

Hajósunk előkerít a kabinjából két faragott helyi evezőt. Múzeumban szépen mutatnának, de most valahogy kicsinek tűnnek a távolsághoz meg a hullámokhoz képest. A kapitány három gyerekkel nekivág. Mi Zsuzsival ki tudnánk úszni, de a nagy izgalomban nálunk marad a hátizsák a telefonokkal meg a fényképezőgéppel. Végre partot érnek. A vidám ushongói nép fogadja őket. Látva Glin és a gyerekek szerencsétlenkedését a hasukat fogják a kacagástól. Segíteni elfelejtenek. Tán, mert túl korán véget vetne a fene nagy mókának.

– Nézd, mennyire szép a naplemente – mondom Zsuzsinak. De nem sikerül figyelmét elterelnem, jól látja, hogy a dagály korbácsolta hullámok miatt Glin tapodtat sem jut előre, a víz mindig visszasodorja, amint bőszen értünk igyekszik. Nem baj, majd hű matróza kiúszik, és segít neki. Hű matrózának azonban nem akaródzik kiúszni. Mint mindjárt kiderül, úszni, azt nem tud. De Zsuzsinak ő se mer ellentmondani, némi hezitálás után életmentő mellényt meg békalábat húz, és beleveti magát a habokba. Kint a parton egyre nagyobb a kacaj. A jelenet valóban groteszk, ahogy vonaglik a vízben, de mi neurotikus mzunguk inkább izgulunk fekete testvérünkért. Mire hosszú küzdelem után partot ér, Samu segítségével mégis csak sikerül Glinnek beindítani a motort. Megcélozza hát hajónkat. De nyilván nem meri leállítani a motort, ezért nyílegyenesen belerohan a hajótestbe, egyenesen az inkriminált éles lemezdarabba. S. O. S.

Neptunnak hála, a gumi nem lukad ki, így sikerül átkecmeregnünk a csónakba, majd partot érni. Akkor már a szomszéd falvak apraja-nagyja is ott tapsikol, kacag, vigad a mókás mzungukon. Mi is vigyorgunk. Bár a mi vigyorunknak van valami fanyar stichje. Édes anyaföld – van ebben valami.

A második kaland

Ehhez képest másnap is vízre szállunk. A lodge-unk melletti Kasa Diwers szervez a közeli Maziwe-szigetre búvár és snorkel (felszíni, légző csöves búvárkodás) túrákat. Emellett még a természetet is védik. Azon munkálkodnak, hogy megóvják a veszélyeztetett óriásteknős populációt. Szép idea. (A szkeptikus megjegyzésemet itt most lenyelem. Drukkolok nekik.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Maziwe egy órára fekszik Ushongótól, valamikor „rendes sziget” volt, növényekkel, állatokkal, köztük teknősökkel. Csakhogy a kalózok miatt kiirtották a fákat, így az erózió szép lassan elmossa a lakatlan szigetet, mert nincs, ami megkösse a homokot. Ma még néhány órára kibukkan a vízből, éppen csak annyira, hogy a búvárkodóknak szárnyékot eszkábálhassanak hajósaik. Hivatalos vadrezervátum, tehát a kormány belépőt szed az ideérkezőktől, de mást nemigen tesz a sziget és tartozékai megvédéséért. Pedig a hely gyönyörű, óriási koralltelepek változatos állatvilággal. Bálna énekel, delfin ugrál, halak fickándoznak. Tisztára, mint a Nemo rajzfilmben, csak ez nem animáció.

Egykor a környékbeli óriásteknősöknek ez volt a költőhelye, a világ hét fajából öt rakja le tojásait a maziwei homokba, és az itt született egyedek emlékeznek erre, ide térne vissza. Hiába, a víz alatt el-eltűnő sziget már nem alkalmas keltetőhely. A Kasa emberei egy ideje szépen összeszedik a tojásokat, kiviszik a partra, egy védett helyre, és reménykednek akciójuk sikerében. Eddig csak egy fészekalj kelt ki, 135 zöld óriásteknős poronttyal. Állítólag, a parton született állatok már itt fogják lerakni a tojásaikat. De nem ezek, mert a morc statisztika szerint csak minden kétszázadik fióka éri meg a felnőtt kort. Igaz, eztán száz évig is elúszogatnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A természetvédők nem csak a rossz gazda állammal, de a helyiekkel is konfliktusban vannak. Hiszen a sziget közel fekszik a faluhoz, és a védelem miatt sok a hal, amit a halászok érthetően legszívesebben lehalásznának. Sőt, lehetne ennél rosszabb is, mert a környéken még mindig dívik a dinamitos halászás. Szóval a derék zöldek megpróbálják a helyieket arra rávenni, hogy ne tegyék tönkre az atollokat.

Jó lenne, ha sikerülne nekik, mert a hely tényleg paradicsomi, vízi paradicsomi, ha van ilyen egyáltalán. Nem ragoznám, de delfinrajt, bohóc-, trombita-, pillangó- meg kőhalat mi is láttunk. Meg ezernyi mást, amiről gőzünk se volt, hogy őket most eszik vagy isszák, állatok-e vagy növények. Jó lenne még legalább egyszer kijönni ide. Igaz, most nem rohannék azonnal vissza. De ennek nem Maziwe, hanem a mi zöldfülűségünk az oka.

Sülve, főve

Zsuzsi jó előre figyelmeztetett bennünket, snorkel közben az ember pillanatok alatt leég. Ő tavaly egy óra alatt így járt. Vegyünk hát fel pólót, mert akkor nem ég le a hátunk. Így is tettünk. A hátunk nem is igen égett le, nem úgy a combunk meg a tomporunk. Ugyan csodálkoztunk azon, hogy miért öltöznek fel tetőtől-talpig elasztikus ruhába a tapasztaltak, de most már tudjuk. Másképpen egyszerűen nem lehet elkerülni a leégést meg a napszúrást. Ez a fránya nap meg a vékony szöveten át is leégeti a vízbe merészkedőt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Összegezném tehát családunk égési sérüléseit:

Zsuzsi: fenék, combok, vádli (pedig ő hosszú nadrágban is úszott!), kicsit a hát  + napszúrás; Samu: napszúrás (szerdán az iskolából is haza kellett jönnie, hányinger, hasmenés, láz); Marci: napszúrás (keddi és szerdai rosszullét, hányinger); Zsiga: nyaktáji és combközepi veres pecsenye; én: úszó gatya alatti harminc centis és a felette lévő húsz centis sávban vérvörös bőrfelület (a pólóm felcsúszott a vízben).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rákot fogtunk, rákok lettünk

Na, ilyen állapotban jöttünk haza. S mivel attól tartottunk, hogy a pangani komp újabb tréfadolgokra készül, ezért kerülő úton mentünk ki a főútra. Az Ushongóból Kabukuba vezető földút egyébként gyönyörű. A Saadani nemzeti parktól északra fekszik, és állítólag kis szerencsével bivalyokat meg elefántokat is látni. Ami azért elképesztő, mert mégis csak az óceán mellett vagyunk. – Egy napon belül delfint meg elefántot látni, az lenne ám a nagy dolog – erősítgettük a saját és gyerekeink eltökéltségét. Ez ugyan nem sikerült, de a szizál ültetvények, bozótosok és erdők közt tekergő úton néhány majomcsapattal azért összefutottunk.

És az sem mindennapos, hogy keresztülhajtottunk egy katonai bázison, ahol éppen az ifjú afrikai Törlesseket és Medvéket képezték a hadi mesterségre. (Zsuzsi szerint nagykorúak, én sokkal fiatalabbnak láttam őket, lehet, hogy a zöld klott gatya miatt.) Áthajtva a területen egy nagy könyvbe kellett beírnunk az adatainkat, hogy mi célból, meg nem mondhatom, de, mint tudjuk, a hadseregnél nem szokás mindenre rákérdezni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az odaúton velünk volt a jó sors, mert szinte végig felhős volt az ég. Most nap szúrta csapatunknak már nincs ekkora szerencséje. Azért délután fél hatkor kedvenc arushai pizzázó helyünkre is berobogunk, ami príma alkalmat ad arra, hogy Samu meg az anyja egy jó kis összeveszéssel zárja az egyébként jól sikerült tengerparti szafarit. Hamar aklimatizálódunk, amúgy magyarmiskásan.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Este az óceánnál. Anya és gyereke a napszúrástól elalélva

Szólj hozzá!

Címkék: közlekedés betegség hajózás indiai óceán maziwe ushongo természeti környezet saadani kabuku snorkel

Lázas igyekezet az óceánhoz

2009.09.23. 17:17 prakker

Tanzánia elképesztően változatos ország. Ez lenne az alaptétel, ami ha nem is túl eredeti, kezdőmondatnak megteszi. Mi a magas hegyek, nagy vadak, nyers sztyeppei emberek jellemezte északi részen lakunk. Az Indiai-óceán mellett egészen más a vidék. Sokkal szelídebb, sokkal barátságosabb és sokkal forróbb. Ez utóbbi jellemvonása segít abban, hogy ne essünk túlzásba dicséreténél. Ömlengésre úgyis túl nagy a kísértés.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zanzibár meg a többi sziget régóta része a turisztikai világtérképnek. Nyilván, nem érdemtelenül. Viszont a velük szemközti tengerparton jóval kevesebb az élményhajhász turista, noha azért ez sem számít szűz területnek. Itt is számos nagyszerű vendégfogadó van, de a turistasűrűség töredéke a Fűszer-szigetekének. Az a gyanúm, nem marad ez mindig így. Főleg, ha mint most én, más is lelkesen dicséri a tanzániai tengerpartot. De hogyan írhatnék másképpen róla? Most mondjam azt inkább, hogy bűn rossz hely, hogy senkinek eszébe ne jusson ideutazni? Nem vagyok én ennyire mizantróp meg irigy.

Ezzel el is jutottunk a felfedezők és utazók örök dilemmájához. Amint meghódítják az ismeretlen vidéket, egyúttal „birtokba is veszik”, és úrrá lesz rajtuk a tulajdonosi szemlélet, egyszerűbben a kapzsiság. Szeretnék örökre lezsírozni maguknak az élményeket és konzervdobozba zárni őket. Többször idézett referenciám, Széchenyi Zsigmond fanyarul jegyzi meg a nagyvadban gazdag Serengeti kapcsán: „Ha rajtam múlna, én nemcsak a repülőgép, még az autó használatát is eltiltanám, hadd talpaljon négyszáz kilométert, aki itt akar vadászni. Mindenkinek eltiltanám, csak én magam jönnék ide autón.” Na, de én nem vagyok gróf, világképem nagy vonalakban demokratikus, még ha nem is plebejus. Így hát nem is titkolózom. Jöjjön, akinek kedve van hozzá. Meg pénze.

Négynapos hétvége

Idd el-Fitr a ramadán végét záró nagy, kétnapos ünnep, amikor Tanzániában is munkaszüneti napok vannak. Van mit kiheverni, meg van minek örvendezni, mert a nagyjából egy hónapon át tartó muzulmán böjt nem akármi, napkeltétől napszálltáig egyetlen falat ételt és – ami a forróságban különösen nagy próbatétel – egyetlen csepp folyadékot sem vehet magához az igazhitű. A hozzánk hasonló gyüttment rezidens is örül az ünnepnek, mert ilyenkor módja nyílik komolyabb szafarikra. Négy munkátlan nap, szombattól keddig, ráadásul a turista szezonokon kívül, amikor a vendégfogadók jutányos árakat kínálnak – nagy lehetőség.

Mi az óceánt választottuk, Pangani város, közelebbről Ushongo halászfalu tengerpartját. Nem vakra mentünk. Zsuzsi tavaly már volt itt, éppen Idd el-Fitr idején, akkor az ünnep októberre esett. Úgy hirdetik e vidéket, mint amelyik egyike a világ tíz legszebb tengerpartjának. Én azt meg nem mondhatom, igaz-e, de az biztos, hogy bizonyos, közkeletű esztétikai kritériumok alapján szebbnek tetszik, mint a kelet-német Warnemünde vagy az ír Galway. (Bár én azokat is nagyon kedvelem.) Pálmafák, homok, napfény, naplemente, „tündéri” lodge-ok, ringatózó katamarán halászhajók, tengermoraj, futkározó rákok, csivitelő madarak, gondtalanság. Tényleg, mint egy gigant poszteren.

Ha túl nagy a dózis a jóból, akkor azért bemehetünk a falvakba, ahol, ha feltétlen szükségét érezzük, találkozhatunk az afrikai szegénység minden attribútumával. Zsuzsi tavaly megtette, de mi most szigorúan a parton maradtunk. Infantilis örömökre vágytunk, nem a harmadik világbeli rögvalóra.

Ragya verve

Mert hát egyáltalán nem volt könnyű az indulás. A szállást, a Tulia Beach Lodge-ot Zsuzsi gyorsan kiválasztotta. A problémák azonban csütörtök este és péntek reggel jelentkeztek. Mégpedig csőstül. A két nagyobbik gyerek belázasodott, és a kisebbik is beteget jelentett (akkor még azt hittük, csak lógni akar), miközben szombaton egy pokoli meleg tengerpartra készültünk, és az autós utat is 8–9 órára saccoltuk. Aztán újabb csapás, péntek délután Zsigát elborították a viszkető csalánkiütések. Úgy sejtjük, vöröshangya csíphette meg.

Lemondjuk, ne mondjuk le a szállást? Hogyan lehetne a lehető leggyorsabban kikúrálni őket? Tudtuk, az iskolában vírus terjed, ami legalább 3–4 napos kezelést igényel. – Antibiotikum a nagyoknak, a kicsinél pedig a fohász – döntöttem a terápiáról. És nagy mázlinkra szombat reggelre már se Samunak, se Marcinak nem volt láza. Zsiga kiütései is eltűntek, és csak a tengernél jöttek vissza, de csak néhány óra erejéig.

Az utazást is sikerült átvészelnünk. Zsuzsi jó tempóban hajtott, és a kölykök a szokottnál kevésbé csipkedték egymást. Utunk nagy része az északról Dar Es Salaamba tartó főúton vezetett, amely Tanzánia kevés számú jó autóútjainak egyike. A semmiből véletlenszerűen felbukkanó tengelytörő fekvőrendőrök, útlezárások, kisebb kecskekompániák és őrülten száguldó expressz buszok gondoskodtak arról, hogy figyelmünk ne lankadjon. Muhezától Panganiig azért már földút vezetett, ám igen jó. Volt, hogy Zsuzsi hetvennel is repesztett a vörös színű makadámon, de azért inkább ötvennel.

Kompország

Pangani álmos kisváros mesebeli indiai negyeddel, a gyarmati építészet szép reliktumaival. Egyedül az indiaiak hiányoznak belőle, őket ugyanis elűzték innen. Indiai ellenes pogrom volt itt több is, akárcsak Kelet-Afrika más helyein. A gyarmati időszakot követő forradalmak kötelező eleme volt, hogy az új politikai elit vezetésével megverték, megölték, elűzték az indiaiakat, a vagyonukat meg elvették. A bajba kerülő afrikai rezsimek ma is előszeretettel alkalmazzák a földfoglaló mozgalmak vagy a spontán népítéletek szervezését. Az áldozatok fehérek, indiaiak, egy másik törzs vagy egy másik nép. Ezt történt nem oly régen Kenyában, ahol a választások utáni zavargások spiritusz rektora maga a kormány volt, vagy ez volt még véresebb eredménnyel Ruandában is. A pangani indiai házak ma üresen állnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elment a komp

Nem úgy, mint a kompkikötő. Ushongo melletti szállásunkat ugyanis komppal kellett megközelítenünk. Négyre már ott is voltunk, de csak öt után jutottunk át a szélesre duzzadt folyó torkolatán. Pedig mindössze egy autó meg egy busz volt előttünk, de a kompra csak ők fértek fel, meg vagy száz gyalogos, biciklis. Maroknyi csapatunk kissé csalódott volt, úgy találtuk, talán még átvihettek volna bennünket. Akkor még nem tudtuk, hogy az őszi napforduló miatti kiszámíthatatlanul áradó és apadó víz délelőtt kisodorta az óceánra kompot. Indokolt volt tehát az óvatosság.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Révátkelés. Jobbnak találjuk kapaszkodni

Azért valahogy átkeltünk a Pangani folyón, bár komolyan aggódtunk a kompmotor és a magunk épségéért. Aztán még vagy húsz perc, és már a lodge-unkhoz értünk. A Tuliát egy holland házaspár vezeti, és úgy tetszett, leginkább családokra lőtték be a szolgáltatást. Az árszínvonal is visszafogott, bár ehhez méretezett a luxus is. A kajától ne várjatok sokat, de nem is enni megy oda az ember. Panaszra nincs okunk, a hely különösen barátságos.

Madárdal és müezzinének

És persze itt az óceán. Rögtön megmártóztunk benne. Amerre a szem ellátott, csak a családom tagjai rohangáltak, viháncoltak a parton meg néhány rémült integető rák. Mintha miénk lett volna az egész horizont. Felhős idő volt. – A finnyás vendégeknek meg a perzselő naphoz szokott helyieknek ez smafu? – morfondíroztunk. Azért másnap meg harmadnap láttunk pancsikolókat, de az sem csorbította az élvezetet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tengerparti miliő nagyon más, mint az arushai. Nálunk mindenfelé felfegyverzett aszkarikat, őröket látni, aki teheti, magas fallal keríti el a házat, zárak, rácsok mindenütt. A biztonság, pontosabban a rossz közbiztonság állandó téma a városunkban. Ehhez képest a pangani parton egyetlen őrt, kerítést vagy rácsot se látni. Közvetlenül lodge-unk mellett terül el Ushongo is, a müezzin lármafáról szóló éneke az egyedüli, ami vetélkedett a tenger (óceán! – figyelmeztetnek a gyerekek) morajával és a madárzsivajjal, a bungalóink előtt pedig a helyiek talpalnak meg kerekeznek el. Sőt hétfőn egyenesen vízi sport- és divatbemutatót tartott nekünk vagy száz környékbeli kölyök. Volt, aki nyakig felöltözve, volt, aki pucéron ugrabugrált, szaltózott, cigánykerekezett a dagály erős hullámaiban. Zsiga is beszállt a nagy muriba, bár olykor kissé zavarta, hogy a helyiek kettőzött figyelme összpontosult rá. Azért így is elszögdécselt egy órát, noha szigorúan új ismerősei farvizén.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lodge-unk központi épülete

Nem tudni, a helyiek és a szállodások látszatra mindkét fél számára gyümölcsöző szimbiózisa meddig maradhat meg. Zsuzsival már el is képzeltük a negatív forgatókönyveket, főszerepben fanatikus hitszónokokkal, korrupt politikusokkal vagy mohó és türelmetlen lodge-tulajdonosokkal. Lesz mit megírni jövőbeli Sir Vidiadhar Surajprasad Naipaulnak. De, reméljük, tán mégsem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Folytatása holnap következik.

Szólj hozzá!

Címkék: közlekedés betegség iszlám szállás szegénység környezet szafari komp indiaiak indiai óceán ushongo pangani széchenyi zsigmond

Tölcséres forgószelek

2009.09.15. 21:18 prakker

CSR Bloggerina érdeklődött az időjárásról. Kutyafuttában válaszoltam neki. Most némi illusztráció meg néhány adat.

Több kisebb forgószéllel futottuk össze a maszájok lakta Monduli környékén. Ha nem is voltak igazi sárkányfarkak, amiken garabonciások lovagolnak hónuk alatt fekete könyvekkel, azért a helyiek így is jobbnak látták elszelelni előlük. Nekünk kölcsön autónk védelmében maradt az ámuldozás. Oh, természet, oh, dicső természet, de nem szeretnék kitéve lenni néked.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vettem egy tanzán középiskolai földrajzi atlaszt. Onnan nézem az adatokat. Arusha vidéke az egyik legcsapadékosabb és a leghűvösebb az országban. Júliustól szeptemberig, a legszárazabb időszakban csak havi 10-20 milliméter eső esik, míg egyedül áprilisban 340 milliméter, nagyjából az évi eső negyven százaléka. Eléggé temperált a hőmérséklet, a napi csúcs csak ritkán kúszik 30 fok felé és nagyjából 20 fok körül van a középhőmérséklet. Azért hajnalra rendesen lehűl, augusztusban van a leghidegebb napkeltekor, 16 fok átlagban.

Az állandóan fúvó szélnek, a hőmérsékletingadozásnak, az esős meg  a száraz időszakok drámai váltakozásának köszönhetően igen erős az erózió. Arusha megye mégis az ország egyik legnagyobb kukorica- és búzatermesztő vidéke. Állatállománya még impresszívebb: 1,7 millió szarvasmarha, 3 millió kecske és 1,3 millió birka él itt, miközben az összlakosság úgy 1,3 millió fő a hivatalos adatok szerint.

A városnak 283 ezer lakosa volt 2002-ben. Az afrikai népszámlálási adatokkal azonban csínyján kell bánni. Szerintem ember nincs, aki hozzávetőleges pontossággal megmondaná, valójában hányan laknak vagy tartózkodnak tartósan a városunkban. Izgalmas statisztikai probléma például, hogy aszkariaink arushaiak-e vagy sem. Itt van, mondjuk, Lesinoy, aki nyolc éve él itt, de a családja, a gazdasága és az állatai mind Maszájföldön vannak.

*** 

Idén valahogy lassabban ér véget a tél, mint tavaly - mereng Zsuzsi. Azért a család ezt is képes túlélni valahogy. A pazarló locsolás tartja bennünk a lelket. Vigyázat, csak kötélidegzetűeknek és azbesztgyomrúaknak! Szirupos idill a kelet-afrikai oázisból.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1 komment

Címkék: időjárás gazdaság szafari monduli maszáj arusha

A nagy vasárnapi kaméleonvadászat (képregény)

2009.09.15. 08:28 prakker

Helyesebb lenne, elismerem, ha a házunk körüli díszes állatseregletről írnék végre. De a faunánk teljes bemutatása helyett most inkább egyetlen vadászkaland képekben elmesélve.

Vasárnap reggel Monduliba készülünk. Kenyerek megkenve, frissítők a palackokban. Zsuzsi kiküldi Samut a kertbe, hogy szedjen friss citromot. Visszaúton motozásra lett figyelmes. Valami van a bokorban! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindenki láthatja: kaméleon motoz a szúrós bozótban. Indulhat a becserkészés.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Meg kéne fogni. De hogy? Kézzel? A tömött, szúrós levelű bokor jó búvóhely. Kaméleonunk pedig játszik velünk, ide-oda sétefikál az ágak közt. Samu azért megpróbálja megfogni. Hol a növény tüskéi, hol állatunk karmai karmolják kezét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Botokkal kéne, jön az ötlet. Az aszkarainktól is így láttuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A többoldali ösztökélés eredményes. A préda már a botocskán. Ide-oda forgolódik, de már a markunkban van. Már mi játszunk vele, nem pedig ő velünk, mint negyedórája. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Produkció! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hatalmas példány... De a többi képen mintha kisebb lenne. Jogosan hüledeztek. Csakhogy a pecásoktól is tudhatjuk, a fényképezés nem mindig adja vissza a valós arányokat.

Házi állatunk végül visszakerül búvóhelyére, nem sütjük meg, nem tömjük ki, nem adjuk el lelkiismeretlen kaméleondílereknek. Hálásak vagyunk neki, hiszen rövid időre ő lett nekünk az érintett természet.

Szólj hozzá!

Címkék: házi állatok kertünk

Az ismerkedési est (iskolai fogalmazás)

2009.09.11. 13:32 prakker

Múlt hét péntekén történt, de – mint látható – csak most írok róla. És nem csak lustaságból.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

BOl-tagság

A héten néhány napig nem volt internetünk, Zsuzsi ugyanis – a gyerekek és az én sikolyaim dacára – letesztelte a szolgáltatónkat, vajon észreveszi-e, s ha igen, mikor, hogy a havi díj nincs kifizetve. Elég gyorsan észrevette, és legott ki is iktatott bennünket a világhálóból.

Nem akármekkora szerencse ám hozzájutni egy Benson Online hozzáféréshez, a kiválasztott csak ajándékozás, öröklés vagy mágia útján szerezhet ugyanis antennát, ami képes rádiójelek vételére. Ide a hegyre másképpen nem is nagyon lehetne felhozni az internetet, tévészolgáltatónk, a Milan például 800 dollárt kért a „kiépítésért”, ami itt a fákon, kerítéseken, árkon-bokron át vezetett kábelezést jelenti. – Semmi gond, a Benson ezt hivatalosan 500-ért vállalja, és nem kell más hozzá, mint az antennát illeszteni a géphez – mondta egy hónapja a cég fess ügyintézője. De mielőtt úrrá lett volna rajtunk a megkönnyebbülés, bájosan hozzátette: – Egyetlen probléma azért van, tavaly szeptember óta nem adnak ki új antennát. Elfogyott.

Itt lépett érvénybe a kelet-európai B-terv. A Benson csak 150 dollárt ad a visszavett antennákért, Zsuzsi barátnője, a bolgár Zsuzsa viszont úgyis Hágába költözik, tőle megvesszük 300-ért, és mindenki boldog. Én ugyan szorongtam, hogy hátha az antenna itt nem fog működni, vagy a Benson valamit kitalál, hogy efféle átruházás nem lehetséges. De az előbbire egy még a vétel előtti próba, az utóbbira Zsuzsi tegnapi ügyintézése fényesen rácáfolt. Szóval mostantól hivatalosan is ügyfelei lettünk a BOl-nak. (Ha valakit érdekel, a havi díj 59 dollár, ami „korlátlan” használatot jelent. Letöltési sebesség főidőben 10–20 KB. Tényleg.)

A másik ok, ami miatt eddig nem írtam, szerdára virradóra gyomorrontást kaptam. Pedig milyen szépen indult a kedd éjjel! Kétórás éjfél utáni reménytelen szúnyoghajkurászással. Aztán jött a hajnali ébredés, éles és helyzetét szeszélyesen változtató kovakő a gyomorban, émelygés, láz, hasmenés – két nap az ágyban. De most már szinte a régi vagyok. A részletekről talán később.

Iskolai formák

A hosszas és érdektelen felvezetés után jöjjön végre a téma (tán még hosszasabban és még érdektelenebbül), a múlt pénteki ismerkedési est a Braeburn iskolában. Nem akarok abba a hibába esni, mint szegény Kolnai Aurél, aki az egyetlen („gyapotból készült”) kenyéren kívül mindenért tudott lelkesedni, ami brit, de azért az angolok itt is eléggé értenek ahhoz, hogyan kell azokat a szülőket megfőzni, akik drága pénzen (többnyire, persze, az ENSZ-én) magániskolába járatják a csimotáikat. Nem nagy titokról van szó. Szolgáltatásnak tekintik az iskolát. Ahol a szülő és a gyerek a megrendelő, az iskola pedig a szolgáltató. Az a legjobb tehát, ha mindenki elégedett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vannak ugyan kétségeim az itteni oktatás ún. színvonalát illetően, de csak elviekben, mert hát az én gyerekeim elsősorban angolul akarnak megtanulni, és nem itt akarják a tudományt magukba szívni.

A Braeburn nem úgy „elitiskola”, mint a jó pesti gimnáziumok, amiket szokás elítélő éllel „versenyistállónak” nevezni. (Zárójelben jegyzem meg [és tényleg!], valahogy az oktatással kapcsolatban a magyarnak kivételes érzéke van a hátborzongató kifejezések megalkotásához. Kedvencem a „jó meg a rossz gyerekanyag”.) A tanulókat, persze, itt is szelektálják. A válogatás alapja a pénz, aki megfizeti a tandíjat, annak jöhet a gyereke, legyen az bármennyire sükebóka. És, legalábbis nekem azt mondják a fiaim, van is belőlük elég a Braeburnben. Csakhogy az iskola meg a tanárok azt vállalják, hogy korrekt kis gentlemant gyúrnak mindenféle kölökből. A világ szántalan pontjáról, eltérő kulturális környezetből, változatos angoltudással, más-más iskolázottsággal és élettervekkel érkeznek ide gyüttment gyerekek, hogy aztán itt rövidebb-hosszabb időre „megangolosodjanak”.

Ami nekünk, intranzigens, iskolaszkeptikus kelet-európaiaknak először feltűnik, azok nyilván a formák. A Braeburn, mint egy jobb brit magániskola, nem a városban, hanem attól távol, a központtól mintegy félórányira, szépséges természeti környezetben működik. Szavannás részen, egy lágyan ívelődő dombon. A telek méretét meg sem tudom becsülni, de óriási. A területet fal övezi, ami meglehetősen afrikai, számos helyen áthatolható, de mégiscsak várszerűvé teszi az intézményt. Campusról van szó, rajta a főépületet, több kisebb szaktanterem és a bungalószerűen (afrikai „bomaszerűen”) kialakított osztályépületek. Ezek teraszok segítségével kapaszkodnak fel a dombra, amelynek tetején a sportpályák, az úszómedence, tornatermek és az ebédlő. Hátrébb a tanárok laknak. És valahol ott lehet a koli, mert vannak bentlakásos gyerekek is.

A meseszerű és az iskolai életnek kedvező elszigeteltséget továbbfokozza, hogy a gyerekek nagy többsége iskolabusszal jár ide; emellett tilos mobiltelefonokat és különféle ketyeréket bevinni az iskola területére. Ami meglepő, mindezt az elkényeztetett, techofil gyerekek (a mieink is) szó nélkül tudomásul veszik.

Van persze formaruha nyakkendővel meg az évfolyamokat keresztbemetsző „házak” is (lásd Harry Potter Griffendale-házát). A hét közös beszélgetéssel indul, ahogyan pénteken úgyis zárul. Különös, hogy az integrált oktatás gyakorlatát ott figyelhetem meg, ahol egy felsős gimnazista éves tandíja 10 ezer dollár körül van.

De ha a magyar pedagógus ebből azt a tanulságot vonja le, elég a szigorú forma meg a zsíros tandíj, és akkor nálunk is jól érzi majd magát tanár s gyerek, úgy sejtem, alaposan melléfog. Valahogy úgy van ez, mint amikor a bíróság és általában a magyar igazságszolgáltatás tekintélyét azzal akarták megerősíteni, hogy bevezették a törvényszékeken a talár kötelező használatát. Hát, nem sikerült. A nyugati tradíció úgy lóg rajtunk, mint tehénen a gatya. A tartalom nélküli formák importja röhejes pojácáskodáshoz vezet, nem máshoz.

Boldogság (szülői)

Mi azt látjuk, hogy a gyerekeink egyelőre szeretnek a Braeburnbe járni. Igaz, otthon sem kellett korbáccsal elverni őket, de itt nagyobb kezdeti ellenállásra számítottunk. Azt sejtettük, hogy Samuval lesz a legkevesebb gond, mert ő erősen ambicionálta a kiköltözést, egyébként is kalandvágyó természet, meg angolul is tudott valamit. De az integrálódás sebessége mégis meghökkentő. Szombaton már az évfolyam fociválogatottjában lesz kezdő (úristen, hogy focizhatnak a többiek); és tegnap azon kaptam, hogy nem a magyar, hanem az itteni osztálytársaival msn-ezett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zsigát is ambíciók fűtik. Megkapó az igyekezete, ahogyan siettetné, hogy angolul kommunikálhasson. A furfangos iskola ezt észre is vette, és múlt pénteken oklevelet vehetett át az igazgatótól, miszerint az ő angolja fejlődött a leggyorsabban az iskolában. Biztos bevett praktika, de hatásos.

Marcinak a legnehezebb. Egyedül ő szavazott tavaly a kitelepedés ellen, és az ellenállás nála (volt) a legnagyobb. De, úgy tűnik, ő is megtalálja helyét, és feltalálja magát. Okos és barátságos gyerek. Nyilván most még a nonverbális tantárgyakban vannak sikerei, matekban és a művészetekben. De ez otthon is így volt. (Az anyja szerint ez nem így van, de ezt a postot most én írom.)

A tájékoztatás, a „bevonás”, az együttműködés, a „partnerség” a szülők kábításának az eszköze. És bennünket pénteken sikerült is jól elkábítani. Az iskolai kerti partira (Welcome Evening) gyerekek és szülők is hivatalosak voltak, de leginkább az utóbbiaknak találták ki. Mi, tapasztalatlanok ugyan arra kapacitáltuk fiainkat, jöjjenek el, de ők sokkal bölcsebbek voltak, és az otthoni számítógépezést választották. Nem is nagyon láttunk hasonló korúakat a díszes délutáni társaságban. A móka nem nekik szólt.

A parti valójában egy jó hangulatú, a formális és informális elemeket rafináltan elegyítő szülői értekezlet volt. Sütemények, falatkák, üdítők, kávé, tea (ingyen), alkohol (méltányos áron). Társasági fecsegés minden mennyiségben.

A szülők már hétfőn megkapták papíron az éves menetrendet szünetekkel, iskolai rendezvényekkel, megismerhették az órarendet, a hét során a gyerekek jelentkezhettek különórákra, szakkörökre, sportfoglalkozásokra. Pénteken pedig még a tanárok fényképeit is kézhez vehették. Nem kellett hát vesződni eféle fontos semmiségekkel. S ha mégis, mindig volt egy-egy süteményfaló, teázó tanár, aki készségesen felvilágosítást adott. Aki pedig csak a társasági forgatagban akart megmártózni, az is jól érezhette magát. Zsuzsi is számos ismerősével futott össze. (A képen Patrice-szal, egyik szenegáli beosztottjával trafikál a többnejűség előnyeiről és árnyoldalairól.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azzal a tervvel érkeztünk, hogy mindhárom osztályfőnökkel beszélünk, meg még a „fontos” tanárokkal, hogy felhívjuk figyelmüket gyerekeink fogyatékosságaira, és elnyerjük a pedagógusok jóindulatát. Jellegzetes aggodalmaskodó kelet-európai szülők voltunk. Aztán kótyagosak lettünk a ránk zúduló pozitív élményektől.

Eredeti célunkat elértük, miközben annyi dicséretet söpörtünk be, mintha a fiaink egyedül miattunk lennének olyanok, amilyenek. Azért ebben tán a sokat szapult magyar iskoláknak és tanároknak is szerepe lehet… (Kösz nekik, ha olvassák.)

Úgy sejtem, bódult állapotunkban a kötelező brit udvariasság megnyilvánulásait túlságosan is szó szerint értettük, amikor ilyesmiket hallhattunk: mekkora öröm nekik megismerni, ezeknek a „csodálatos gyerekeknek” a szüleit. De oda se neki! Kellenek az önfeledt pillanatok, hogy, ha kell, elviselhessük fiaink fafejűségét. Múlt pénteken jó volt szülőnek lenni Arushában.

2 komment

Címkék: tv internet betegség iskola társasági élet angoltanulás

Az első banánsör

2009.09.07. 19:20 prakker

Jobb későn, mint soha… Hát, nem is tudom. Mindenesetre vasárnap a ngaramtoni piac Marco Polo Bar (?!!!) nevet viselő egyik lebujában átestem a tűzkeresztségen.

A piac az Arushától északra elterülő Maszájföld egyik kereskedelmi és társasági központja.  Hat órát töltöttünk ott Zsuzsával, és talán az eddigi legtöményebb élményünket köszönhetjüka vasárnapi, gyerekmenetes kiruccanásainknak. A Nairobiba vezető úton, városunktól 12 km-re található a hely. Ígérem, írok majd bővebben is róla, mert megérdemli. De most kedvcsinálóként csak a Marco Polóról és a benne kapható folyadékról. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A műintézmény jellegzetes helyi kocsma, ahol nagy tömegben és végletesen szopják le magukat a maszájok. Ezt nem én mondom, zöldfülű afrikaner, hanem Zsuzsi, akinek már korábban is volt ilyenekkel dolga. A tanzániai középosztály „rendes” söröket vedel. A szegényebbnek csak kukorica- megbanánsörre futja, e két népital közül az utóbbi a jobb és a drágább.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A mi helyünket Zsuzsi szúrta ki úgy déltájban, amikor még csak csordogált a napnyugta felé már szélesen hömpölygő üzletmenet. A maszáj férfiak, állítólag, nagyon tudnak inni, az idősebb, tehetős pater familiasok, akiknek már feleség(eke)re is telik – megint csak állítólag - mást se csinálnak, mint vedelnek. Ottjártunkkor csak néhány eltökélt részeg lézeng, többnyire már „városias ruhában”. Igaz, egy rendes, képeskönyvbe való harcos is felbukkan, aki annyira részeg, hogy percekig nem sikerül neki egy nyitott kapun átjutni az árnyékszékre. Asszonyával is összefutunk, szerintem ő se volt józan.

Állítólag (már megint!), a maszáj férfiak nem mutatkozhatnak evés-ivás közben nők előtt. Zsuzsi valami ilyesmivel magyarázza, hogy a lenyűgözően kidekorált kocsma főterméből oldalra kisebb „szeparék” nyílnak. Nem tudom, de én meg különféle szolgáltatásokat sejdítik a különös térszerkezet valódi okaként. Az utolsó két fachban mindenesetre étel, sült marha (nyamacsoma) készült. De ez csak a rendelésünk után derül ki, miután szerényen a terem végén helyet foglalunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kocsmánkban csak egyféle ital kapható: banánsör üveges és „csapolt” változatban. A barátságos kinézetű és kiszerelésű kisüveges italt csak később vesszük észre, nem volt esély tehát a meghátrálásra. Inni kellett a sűrű, kásaszerű löttyből. Egyébként is negyedórával előbb Zsuzsinak megfogadtam, megiszok belőle egy „korsóval”, ha majd belefutunk. Akkor még nem tudtam, hogy ily korán kell bizonyítanom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A csapos lány a műanyag virágcserepet vödörbe meríti – ez a mosogatás. Majd az ötvenliteres hordó cefreszagú tartalmának tetejéről kóstolót kínál, úgy egy decit. Ez lehet a java – gondolom. - Úristen, milyen lehet az alja. – Nzúri – csettintek elismerően a körülöttem lévőknek. Nem mondok igazat. Gyorsan rendelek a nálunk szokásos árpasörnél jóval erősebb masszából. Van nagyobb virágcserép is, én megelégszem a kisebbikkel, ez is 7 deci körül lehet. 1000 tanzán shilling az ára, mintegy 145 forint. Zsuzsi szerint (m)zungu prájszt (fehérekre méretezett árat) fizettem, mert ő négyszer ennyiért fele ennyi fizetett a múltkor. – Szerintem meg nem, mert a banánsör kifinomultabb ital, mint a kukoricalisztből erjesztett maize, a kukoricasör – okoskodom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A gyönyörű, letisztult stílusú falfestmények bátorítást adnak. Iszok. Óvatos kortyokban nyelem a sört, fogaim között szűröm át. A szaga magtárakat, gabonasilókat idéz, ahogyan megtapad a szaglóhámomon, magam előtt látom a lucernát, a kukoricadarát meg a süldőtápot. De az nem lehet, hiszen ez banánból van, az üzletvezető is biztosított róla. Ennek ellenére úgy érzem mintha ivás helyett apám egykori moslékkeverő fáját szopogatnám. (Vulgár-freudisták, kíméljenek!)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ritka vendég lehet a fehér ember ezen a helyen. Még a szomszéd kocsmából is minket figyelnek, barátságosan integetnek, ha számhoz emelem korsómat. A hely törzspiásai körülöttünk legyeskednek, míg az üzletvezető el nem hessegeti őket. A teljes védelmét élvezzük, miközben véres, keresztben álló szemmel cikázva a dolgát végzi – rostélyt igazít, húst aprít, mosogat –, minden fordulónál érdeklődik vagy jóindulatáról biztosít bennünket. Mi pedig dicsérjük a helyet és az italt. Az előbbit őszintén.

Csak a legvégén érzem úgy, hogy valami megmozdul bennem, és aminek lefelé kéne mennie, felfelé indul meg, de még idejében megáll. Akkorra azonban már a sör végére jutottam, csak a zaccot hagytam meg. Nem várt segítséget két mogyoróárustól kapok, akik őrangyalaimként jelennek meg próbatételemen. Fillérekért príma frissen pörkölt földimogyorót veszünk tőlük, ami felettébb alkalmas az Európában trenírozott undorom megfékezésére.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kellően büszkévé tesz a magamhoz vett szeszen kívül az is, hogy Zsuzsi azt mondja, ő még nem találkozott igazi (m)zunguval, aki képes lett volna erre. De aztán egy odavetett megjegyzése visszarángat a földre: – Várjuk ki azért, mi lesz a vége, mert a lötty még nem forrta ki magát, ott erjed, dagad tovább a gyomrodban, aminek kellemetlen következményei lehetnek – közli vidáman.

A köteles jó modor csak annyit árultat el velem: megúsztam az utóhatásokat is. Szóval, feleim, igyatok nyugodtan banánsört a Marco Polóban, ha Ngaramtoniba vet a sors benneteket!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1 komment

Címkék: gazdaság piac kocsma társasági élet maszáj ngaramtoni maszájföld kulinária

süti beállítások módosítása