Múlt hét péntekén történt, de – mint látható – csak most írok róla. És nem csak lustaságból.
BOl-tagság
A héten néhány napig nem volt internetünk, Zsuzsi ugyanis – a gyerekek és az én sikolyaim dacára – letesztelte a szolgáltatónkat, vajon észreveszi-e, s ha igen, mikor, hogy a havi díj nincs kifizetve. Elég gyorsan észrevette, és legott ki is iktatott bennünket a világhálóból.
Nem akármekkora szerencse ám hozzájutni egy Benson Online hozzáféréshez, a kiválasztott csak ajándékozás, öröklés vagy mágia útján szerezhet ugyanis antennát, ami képes rádiójelek vételére. Ide a hegyre másképpen nem is nagyon lehetne felhozni az internetet, tévészolgáltatónk, a Milan például 800 dollárt kért a „kiépítésért”, ami itt a fákon, kerítéseken, árkon-bokron át vezetett kábelezést jelenti. – Semmi gond, a Benson ezt hivatalosan 500-ért vállalja, és nem kell más hozzá, mint az antennát illeszteni a géphez – mondta egy hónapja a cég fess ügyintézője. De mielőtt úrrá lett volna rajtunk a megkönnyebbülés, bájosan hozzátette: – Egyetlen probléma azért van, tavaly szeptember óta nem adnak ki új antennát. Elfogyott.
Itt lépett érvénybe a kelet-európai B-terv. A Benson csak 150 dollárt ad a visszavett antennákért, Zsuzsi barátnője, a bolgár Zsuzsa viszont úgyis Hágába költözik, tőle megvesszük 300-ért, és mindenki boldog. Én ugyan szorongtam, hogy hátha az antenna itt nem fog működni, vagy a Benson valamit kitalál, hogy efféle átruházás nem lehetséges. De az előbbire egy még a vétel előtti próba, az utóbbira Zsuzsi tegnapi ügyintézése fényesen rácáfolt. Szóval mostantól hivatalosan is ügyfelei lettünk a BOl-nak. (Ha valakit érdekel, a havi díj 59 dollár, ami „korlátlan” használatot jelent. Letöltési sebesség főidőben 10–20 KB. Tényleg.)
A másik ok, ami miatt eddig nem írtam, szerdára virradóra gyomorrontást kaptam. Pedig milyen szépen indult a kedd éjjel! Kétórás éjfél utáni reménytelen szúnyoghajkurászással. Aztán jött a hajnali ébredés, éles és helyzetét szeszélyesen változtató kovakő a gyomorban, émelygés, láz, hasmenés – két nap az ágyban. De most már szinte a régi vagyok. A részletekről talán később.
Iskolai formák
A hosszas és érdektelen felvezetés után jöjjön végre a téma (tán még hosszasabban és még érdektelenebbül), a múlt pénteki ismerkedési est a Braeburn iskolában. Nem akarok abba a hibába esni, mint szegény Kolnai Aurél, aki az egyetlen („gyapotból készült”) kenyéren kívül mindenért tudott lelkesedni, ami brit, de azért az angolok itt is eléggé értenek ahhoz, hogyan kell azokat a szülőket megfőzni, akik drága pénzen (többnyire, persze, az ENSZ-én) magániskolába járatják a csimotáikat. Nem nagy titokról van szó. Szolgáltatásnak tekintik az iskolát. Ahol a szülő és a gyerek a megrendelő, az iskola pedig a szolgáltató. Az a legjobb tehát, ha mindenki elégedett.
Vannak ugyan kétségeim az itteni oktatás ún. színvonalát illetően, de csak elviekben, mert hát az én gyerekeim elsősorban angolul akarnak megtanulni, és nem itt akarják a tudományt magukba szívni.
A Braeburn nem úgy „elitiskola”, mint a jó pesti gimnáziumok, amiket szokás elítélő éllel „versenyistállónak” nevezni. (Zárójelben jegyzem meg [és tényleg!], valahogy az oktatással kapcsolatban a magyarnak kivételes érzéke van a hátborzongató kifejezések megalkotásához. Kedvencem a „jó meg a rossz gyerekanyag”.) A tanulókat, persze, itt is szelektálják. A válogatás alapja a pénz, aki megfizeti a tandíjat, annak jöhet a gyereke, legyen az bármennyire sükebóka. És, legalábbis nekem azt mondják a fiaim, van is belőlük elég a Braeburnben. Csakhogy az iskola meg a tanárok azt vállalják, hogy korrekt kis gentlemant gyúrnak mindenféle kölökből. A világ szántalan pontjáról, eltérő kulturális környezetből, változatos angoltudással, más-más iskolázottsággal és élettervekkel érkeznek ide gyüttment gyerekek, hogy aztán itt rövidebb-hosszabb időre „megangolosodjanak”.
Ami nekünk, intranzigens, iskolaszkeptikus kelet-európaiaknak először feltűnik, azok nyilván a formák. A Braeburn, mint egy jobb brit magániskola, nem a városban, hanem attól távol, a központtól mintegy félórányira, szépséges természeti környezetben működik. Szavannás részen, egy lágyan ívelődő dombon. A telek méretét meg sem tudom becsülni, de óriási. A területet fal övezi, ami meglehetősen afrikai, számos helyen áthatolható, de mégiscsak várszerűvé teszi az intézményt. Campusról van szó, rajta a főépületet, több kisebb szaktanterem és a bungalószerűen (afrikai „bomaszerűen”) kialakított osztályépületek. Ezek teraszok segítségével kapaszkodnak fel a dombra, amelynek tetején a sportpályák, az úszómedence, tornatermek és az ebédlő. Hátrébb a tanárok laknak. És valahol ott lehet a koli, mert vannak bentlakásos gyerekek is.
A meseszerű és az iskolai életnek kedvező elszigeteltséget továbbfokozza, hogy a gyerekek nagy többsége iskolabusszal jár ide; emellett tilos mobiltelefonokat és különféle ketyeréket bevinni az iskola területére. Ami meglepő, mindezt az elkényeztetett, techofil gyerekek (a mieink is) szó nélkül tudomásul veszik.
Van persze formaruha nyakkendővel meg az évfolyamokat keresztbemetsző „házak” is (lásd Harry Potter Griffendale-házát). A hét közös beszélgetéssel indul, ahogyan pénteken úgyis zárul. Különös, hogy az integrált oktatás gyakorlatát ott figyelhetem meg, ahol egy felsős gimnazista éves tandíja 10 ezer dollár körül van.
De ha a magyar pedagógus ebből azt a tanulságot vonja le, elég a szigorú forma meg a zsíros tandíj, és akkor nálunk is jól érzi majd magát tanár s gyerek, úgy sejtem, alaposan melléfog. Valahogy úgy van ez, mint amikor a bíróság és általában a magyar igazságszolgáltatás tekintélyét azzal akarták megerősíteni, hogy bevezették a törvényszékeken a talár kötelező használatát. Hát, nem sikerült. A nyugati tradíció úgy lóg rajtunk, mint tehénen a gatya. A tartalom nélküli formák importja röhejes pojácáskodáshoz vezet, nem máshoz.
Boldogság (szülői)
Mi azt látjuk, hogy a gyerekeink egyelőre szeretnek a Braeburnbe járni. Igaz, otthon sem kellett korbáccsal elverni őket, de itt nagyobb kezdeti ellenállásra számítottunk. Azt sejtettük, hogy Samuval lesz a legkevesebb gond, mert ő erősen ambicionálta a kiköltözést, egyébként is kalandvágyó természet, meg angolul is tudott valamit. De az integrálódás sebessége mégis meghökkentő. Szombaton már az évfolyam fociválogatottjában lesz kezdő (úristen, hogy focizhatnak a többiek); és tegnap azon kaptam, hogy nem a magyar, hanem az itteni osztálytársaival msn-ezett.
Zsigát is ambíciók fűtik. Megkapó az igyekezete, ahogyan siettetné, hogy angolul kommunikálhasson. A furfangos iskola ezt észre is vette, és múlt pénteken oklevelet vehetett át az igazgatótól, miszerint az ő angolja fejlődött a leggyorsabban az iskolában. Biztos bevett praktika, de hatásos.
Marcinak a legnehezebb. Egyedül ő szavazott tavaly a kitelepedés ellen, és az ellenállás nála (volt) a legnagyobb. De, úgy tűnik, ő is megtalálja helyét, és feltalálja magát. Okos és barátságos gyerek. Nyilván most még a nonverbális tantárgyakban vannak sikerei, matekban és a művészetekben. De ez otthon is így volt. (Az anyja szerint ez nem így van, de ezt a postot most én írom.)
A tájékoztatás, a „bevonás”, az együttműködés, a „partnerség” a szülők kábításának az eszköze. És bennünket pénteken sikerült is jól elkábítani. Az iskolai kerti partira (Welcome Evening) gyerekek és szülők is hivatalosak voltak, de leginkább az utóbbiaknak találták ki. Mi, tapasztalatlanok ugyan arra kapacitáltuk fiainkat, jöjjenek el, de ők sokkal bölcsebbek voltak, és az otthoni számítógépezést választották. Nem is nagyon láttunk hasonló korúakat a díszes délutáni társaságban. A móka nem nekik szólt.
A parti valójában egy jó hangulatú, a formális és informális elemeket rafináltan elegyítő szülői értekezlet volt. Sütemények, falatkák, üdítők, kávé, tea (ingyen), alkohol (méltányos áron). Társasági fecsegés minden mennyiségben.
A szülők már hétfőn megkapták papíron az éves menetrendet szünetekkel, iskolai rendezvényekkel, megismerhették az órarendet, a hét során a gyerekek jelentkezhettek különórákra, szakkörökre, sportfoglalkozásokra. Pénteken pedig még a tanárok fényképeit is kézhez vehették. Nem kellett hát vesződni eféle fontos semmiségekkel. S ha mégis, mindig volt egy-egy süteményfaló, teázó tanár, aki készségesen felvilágosítást adott. Aki pedig csak a társasági forgatagban akart megmártózni, az is jól érezhette magát. Zsuzsi is számos ismerősével futott össze. (A képen Patrice-szal, egyik szenegáli beosztottjával trafikál a többnejűség előnyeiről és árnyoldalairól.)
Azzal a tervvel érkeztünk, hogy mindhárom osztályfőnökkel beszélünk, meg még a „fontos” tanárokkal, hogy felhívjuk figyelmüket gyerekeink fogyatékosságaira, és elnyerjük a pedagógusok jóindulatát. Jellegzetes aggodalmaskodó kelet-európai szülők voltunk. Aztán kótyagosak lettünk a ránk zúduló pozitív élményektől.
Eredeti célunkat elértük, miközben annyi dicséretet söpörtünk be, mintha a fiaink egyedül miattunk lennének olyanok, amilyenek. Azért ebben tán a sokat szapult magyar iskoláknak és tanároknak is szerepe lehet… (Kösz nekik, ha olvassák.)
Úgy sejtem, bódult állapotunkban a kötelező brit udvariasság megnyilvánulásait túlságosan is szó szerint értettük, amikor ilyesmiket hallhattunk: mekkora öröm nekik megismerni, ezeknek a „csodálatos gyerekeknek” a szüleit. De oda se neki! Kellenek az önfeledt pillanatok, hogy, ha kell, elviselhessük fiaink fafejűségét. Múlt pénteken jó volt szülőnek lenni Arushában.
