Útra kelni itt valóban merész vállalkozás, a szafarira (mindenféle utazásra) indulót jó okkal illeti meg a tisztelet. Errefelé minden útban benne van a bizonytalanság, reális a veszélye annak, hogy az utazó nem érkezik meg időre, vagy csak veszteségek árán éli el célját, vagy sehogyan sem. Nagy adag szerencse és rátermettség kell ahhoz, hogy célba érjünk, ami éppúgy igaz a hosszú mérföldeket kutyagoló maszájokra, mint ahogy az óriási Land Roverekben kornyadozó turistákra, de még ránk, városi közlekedőre is.

Arushában az erősek diktálnak az utakon. A gyalogosnak, biciklisnek vagy motorosnak itt szó szerint veszélyben az élete, ha nem figyel. Közlekedési szabályok azért itt is vannak, noha rugalmasan értelmezik őket, és a szokások fontosabbak, mint az állam által diktáltak. Sőt olykor-olykor még az udvariasságnak és a figyelmességnek a jelei is felismerhetők, amikor például a városon kívül az előzésre készülőt a jobb vagy a bal oldali index felvillantásával tájékoztatja az előtte haladó, hogy mehet vagy nem – de általában ezek csak az azonos súlycsoportba járóknak dukálnak vagy az erőseknek.

A gyengéket itt nem illeti meg semmilyen figyelem, a nekik szóló parancs viszonylag egyszerű, akár a Vukban: vigyázz, utamból kotródj! Zord világ ez, de gyorsan kiismerhető. Nincs az a kettős normarendszer, mint nálunk, ahol az udvariasság és a józan belátás egymás mellett él a legdurvább önkénnyel és legalpáribb bunkósággal. Itt minél nagyobb a gépjárműved, annál több jog illet meg, tudja ezt mindenki. Mint az állatvilágban, az elefánttal és a rinocérosszal senki se mer ujjat húzni, kerülni kell őket, és kész. A reláció műveletét mindenki könnyedén el tudja végezni: nála erősebb vagyok, nála gyengébb; most nekem van előnyöm, most meg jobb, ha meghúzom magam.

Való igaz, miközben vadul kavarog a közlekedés, itt egyáltalán nem látni méltatlankodást vagy ordítozást. (Leszámítva minket.) Mindenki angyali nyugalommal veszi tudomásul a legkirívóbb szabálysértéseket, az agresszor és az áldozat is. Hiszen az erőfölény érvényesítése valójában nem sérti az erősebb uralmának főszabályát.

A hierarchia tetején a távolsági buszok állnak, amint céljuk felé törve nem ismernek semmiféle akadályt, pedig rafináltabbnál rafináltabb, elképesztően sok tengelytörő fekvőrendőrt meg úthibát találni errefelé. A buszok gyorsak és nagyok, és csak egyetlen regulát ismernek, minél előbb végezni kell az úttal. E nagy sietség közben azonban, erről tanúskodnak hétről-hétre a híradások, olykor utasaik tucatjaival is végeznek. Nincs kegyelem.

A halált megvető buszsofőrök semmitől és senkitől sem félnek. Kivéve a rendőröktől. Van is belőlük jó sok, de csak a városokban fordulnak elő, települések között sohasem látni őket. Nem a közlekedési szabálysértőkre vadásznak vagy a gépjárművek siralmas állapotára utaznak. Az itt senkit sem izgat. A tömegközlekedést lebonyolító iránytaxik, a dalladallák meg a teherautók zöme valóságos füstölgő roncs, de emiatt nem kell tartaniuk semmitől se. Mint ahogy az sem jelent problémát, hogy üzemanyag-spórolási okokból az autólámpákat itt még este se használják. Irányjelzés elmulasztása, záróvonal átlépése, az út szélén vagy éppen a közepén való száguldás, a gyengék (biciklisek, gyalogosok) árokba szorítása szóra sem érdemes, mindennapos jelenség. Zsuzsi is hamar hozzá szocializálódott.

A rendőröktől a buszsofőrök itt csak azért tartanak, mert sápot szednek, afféle útvámot. Nekünk, magyaroknak nem kell nagyon magyarázni, hogy ha muszáj, egy közlekedőnél mindig lehet hibát találni, az elsősegélycsomag vagy izzókészlet hiánya kiváló apropó a bírságolásra. Na, itt a rendőrnek még ennyire se kell szofisztikáltnak lennie, elég sokat mondóan ránézni a buszra. Számtalanszor láttuk már, hogy a feltartóztatott buszvezető egyből nyújtja a pénzt, aztán, uzsgyi, tovább. A korrupció, ezen belül rendőri korrupció szervesen hozzátartozik a kelet-afrikai élethez. Ami alkalmat ad arra a (szintén velejéig korrupt) politikai vezetésnek, hogy időről-időre kampány indítson ellene. Senki sem veszi ezt komolyan, a rendőr, az állampolgár és a politikai vezető se. Minden marad, hát, a régiben.

A rendőrök másik kedvelt prédái a teherautósofőrök. Ők is tejelnek becsülettel. Velük még könnyebb dolguk van, mert járműveik lassúak, túlterheltek, rozsdavasnak való tragacsok.

És van a zsákmányállatoknak egy harmadik csoportja is, mégpedig mi fehérek, mzunguk. Itt a járatlanságunkat használják ki, illetve a szabálykövetési kényszerünket: ha az a helyi szabály, hogy tejelni kell a zsernyáknak, akkor jó, itt a pénz, csak menjünk már. Zsuzsi ismerősei körében szép számmal akadnak olyanok, akiknek ott lapul a kesztyűtartóban a „szükséges összeg”. Kevés dolog van, ami egy kelet-európait fölénnyel töltheti el a nyugatiakkal szemben, mindenbizonnyal ezek közé tartozik, hogy nem éri meglepetésként, ha a rendőr nem közszolgaként, hanem útonállóként lép fel. Ha valamelyik nyugati barátunkat tartóztatják fel, Zsuzsitól tudom, nagy ügybuzgalommal mutogatnak mindenféle hivatalos papírokat. Pedig a gyors és fájdalommentes megoldás kézenfekvő. Feleségem így jár el.

Zsuzsit is rendszeresen állítja meg rendőr. Pontosan sohasem tudni miért, mert autóink kinézetre jók, szabályokat nem szegünk (kirívóan). Zsuzsit ENSZ-alkalmazottként megilleti valamiféle immunitás, és ezt a rendőrök savanyú pofával, de fegyelmezetten tudomásul is veszik. Gőzünk sincs, mire terjed ki a védettsége, de ő csak flegmán átnyújtja az ENSZ-es belépőkártyáját (papírokat, jogosítványt vagy útlevelet elővigyázatosságból sohasem viszünk magunkkal), rendőreink meg forgatják kicsit a plasztik lemezt, aztán további jó utat kívánnak nekünk.

Az ENSZ-től ugyanis – amelynek külön biztonsági szolgálata, „rendőrsége” van – úgy félnek, mint ördög a tömjéntől, nem mernek kellemetlenkedni az embereivel, pláne nem lehúzni őket. Butaság tehát jogosítvánnyal meg útlevéllel bíbelődni, gyorsan értésükre kell adni, hogy mi nem vagyunk fogyasztható préda. Ezért még hálásak is lehetnek nekünk.

Előfordult, hogy Zsuzsit diplomáciai rendszámú kocsival is megállították. Így nem tudunk másra gondolni, csak arra, hogy a bőre színe miatt tartóztatják fel folyton. Úgy tűnik, itt is napi rutin „etnikai profilalkotás”, nem csak Magyarországon, ahol a cigánynak háromszor akkora az esélye, hogy a rendőrök feltartóztassák, mint a többségieknek. Őt mint potenciális bűnelkövetőt, minket mint potenciális kopasztani valókat igazoltatnak. Elismerem, van némi különbség, de a kisebbségnek sehol sem könnyű.