Jobb későn, mint soha… Hát, nem is tudom. Mindenesetre vasárnap a ngaramtoni piac Marco Polo Bar (?!!!) nevet viselő egyik lebujában átestem a tűzkeresztségen.

A piac az Arushától északra elterülő Maszájföld egyik kereskedelmi és társasági központja.  Hat órát töltöttünk ott Zsuzsával, és talán az eddigi legtöményebb élményünket köszönhetjüka vasárnapi, gyerekmenetes kiruccanásainknak. A Nairobiba vezető úton, városunktól 12 km-re található a hely. Ígérem, írok majd bővebben is róla, mert megérdemli. De most kedvcsinálóként csak a Marco Polóról és a benne kapható folyadékról. 

A műintézmény jellegzetes helyi kocsma, ahol nagy tömegben és végletesen szopják le magukat a maszájok. Ezt nem én mondom, zöldfülű afrikaner, hanem Zsuzsi, akinek már korábban is volt ilyenekkel dolga. A tanzániai középosztály „rendes” söröket vedel. A szegényebbnek csak kukorica- megbanánsörre futja, e két népital közül az utóbbi a jobb és a drágább.

A mi helyünket Zsuzsi szúrta ki úgy déltájban, amikor még csak csordogált a napnyugta felé már szélesen hömpölygő üzletmenet. A maszáj férfiak, állítólag, nagyon tudnak inni, az idősebb, tehetős pater familiasok, akiknek már feleség(eke)re is telik – megint csak állítólag - mást se csinálnak, mint vedelnek. Ottjártunkkor csak néhány eltökélt részeg lézeng, többnyire már „városias ruhában”. Igaz, egy rendes, képeskönyvbe való harcos is felbukkan, aki annyira részeg, hogy percekig nem sikerül neki egy nyitott kapun átjutni az árnyékszékre. Asszonyával is összefutunk, szerintem ő se volt józan.

Állítólag (már megint!), a maszáj férfiak nem mutatkozhatnak evés-ivás közben nők előtt. Zsuzsi valami ilyesmivel magyarázza, hogy a lenyűgözően kidekorált kocsma főterméből oldalra kisebb „szeparék” nyílnak. Nem tudom, de én meg különféle szolgáltatásokat sejdítik a különös térszerkezet valódi okaként. Az utolsó két fachban mindenesetre étel, sült marha (nyamacsoma) készült. De ez csak a rendelésünk után derül ki, miután szerényen a terem végén helyet foglalunk.

Kocsmánkban csak egyféle ital kapható: banánsör üveges és „csapolt” változatban. A barátságos kinézetű és kiszerelésű kisüveges italt csak később vesszük észre, nem volt esély tehát a meghátrálásra. Inni kellett a sűrű, kásaszerű löttyből. Egyébként is negyedórával előbb Zsuzsinak megfogadtam, megiszok belőle egy „korsóval”, ha majd belefutunk. Akkor még nem tudtam, hogy ily korán kell bizonyítanom.

A csapos lány a műanyag virágcserepet vödörbe meríti – ez a mosogatás. Majd az ötvenliteres hordó cefreszagú tartalmának tetejéről kóstolót kínál, úgy egy decit. Ez lehet a java – gondolom. - Úristen, milyen lehet az alja. – Nzúri – csettintek elismerően a körülöttem lévőknek. Nem mondok igazat. Gyorsan rendelek a nálunk szokásos árpasörnél jóval erősebb masszából. Van nagyobb virágcserép is, én megelégszem a kisebbikkel, ez is 7 deci körül lehet. 1000 tanzán shilling az ára, mintegy 145 forint. Zsuzsi szerint (m)zungu prájszt (fehérekre méretezett árat) fizettem, mert ő négyszer ennyiért fele ennyi fizetett a múltkor. – Szerintem meg nem, mert a banánsör kifinomultabb ital, mint a kukoricalisztből erjesztett maize, a kukoricasör – okoskodom.

A gyönyörű, letisztult stílusú falfestmények bátorítást adnak. Iszok. Óvatos kortyokban nyelem a sört, fogaim között szűröm át. A szaga magtárakat, gabonasilókat idéz, ahogyan megtapad a szaglóhámomon, magam előtt látom a lucernát, a kukoricadarát meg a süldőtápot. De az nem lehet, hiszen ez banánból van, az üzletvezető is biztosított róla. Ennek ellenére úgy érzem mintha ivás helyett apám egykori moslékkeverő fáját szopogatnám. (Vulgár-freudisták, kíméljenek!)

Ritka vendég lehet a fehér ember ezen a helyen. Még a szomszéd kocsmából is minket figyelnek, barátságosan integetnek, ha számhoz emelem korsómat. A hely törzspiásai körülöttünk legyeskednek, míg az üzletvezető el nem hessegeti őket. A teljes védelmét élvezzük, miközben véres, keresztben álló szemmel cikázva a dolgát végzi – rostélyt igazít, húst aprít, mosogat –, minden fordulónál érdeklődik vagy jóindulatáról biztosít bennünket. Mi pedig dicsérjük a helyet és az italt. Az előbbit őszintén.

Csak a legvégén érzem úgy, hogy valami megmozdul bennem, és aminek lefelé kéne mennie, felfelé indul meg, de még idejében megáll. Akkorra azonban már a sör végére jutottam, csak a zaccot hagytam meg. Nem várt segítséget két mogyoróárustól kapok, akik őrangyalaimként jelennek meg próbatételemen. Fillérekért príma frissen pörkölt földimogyorót veszünk tőlük, ami felettébb alkalmas az Európában trenírozott undorom megfékezésére.

Kellően büszkévé tesz a magamhoz vett szeszen kívül az is, hogy Zsuzsi azt mondja, ő még nem találkozott igazi (m)zunguval, aki képes lett volna erre. De aztán egy odavetett megjegyzése visszarángat a földre: – Várjuk ki azért, mi lesz a vége, mert a lötty még nem forrta ki magát, ott erjed, dagad tovább a gyomrodban, aminek kellemetlen következményei lehetnek – közli vidáman.

A köteles jó modor csak annyit árultat el velem: megúsztam az utóhatásokat is. Szóval, feleim, igyatok nyugodtan banánsört a Marco Polóban, ha Ngaramtoniba vet a sors benneteket!