A tengerparti nyaralásokról nem sok mindent lehet mondani. – Jó – válaszoljuk lakonikusan, ha arról érdeklődnek, milyen volt. Nekünk most mégis volt két apróbb, említésre méltó kalandunk.

Szálláshelyünk billiárdszobája

Az első egy vízi út, ami nem igazán bizonyult gondtalan sétahajókázásnak. Vasárnap délután azzal mentünk ki a tengerre, hogy majd két kellemes órát töltünk ott. Aztán öt lett belőle, és nem minden pillanatát tartottuk kellemesnek. Sokkal inkább kalandosnak.

Kettős igyekezet a katamaránon

Glin, a magát szigorúan britként meghatározó kapitányunk egykor több kelet-afrikai lodge tulajdonosa volt, de most már csak hajós szenvedélyének hódol. Bár jó karban lévő férfiú, de már megette kenyere javát, s éppen ideje volna, hogy csak a kormánytól instruálja hajója matrózait. Ehhez képest a legénységet, egy helyi fiút elképesztő türelemmel tanítgatja s tanítványa hibáit maga korrigálja. Az az érzésünk, egyedül jobban boldogulna. Látszik a kettős igyekezet, hogy vendégeit kiszolgálja, egyben matrózát is okítsa. Ez azonban nem mindig jön össze.

Már a beszállás sem túl olajozott. Mivel a part sekély, a kényelmes merülésű hajója így nem tud közel kikötni, motoros gumicsónakkal jön hát ki értünk. Beszállni, kiszállni nem könnyű. A hajón aztán jöhet a csónak reménytelennek tetsző felfüggesztésének meg a horgonyfelvonásnak babrás, utunk során többször megismételt művelete. Azon izgulunk, nehogy baja essen a két (vén meg ifjú) tengeri medvének. Néhány horzsolással megússzák, pedig közel álltak az ujjtöréshez, koponyazúzódáshoz, vízbe fulláshoz, más szörnyűségekhez.

Aztán elindulunk. A hajó valóban szép, az idő pompás, az óceán lenyűgöző. Hasítjuk a habokat. Egy óra múltán már egy korallszigetnél vagyunk (Fungu a neve, talán), ahol meg is mártózunk. Újabb csónak-, illetve horgonyleengedés, aztán vissza. Az idő telik-múlik, a meleg töretlen. A mi kedvünk is talán az lenne, de a hullámok gondoskodnak a tengeri betegségről. A gyerekek is nyűgösködnek. Jön az ötlet: énekeljünk. A ’48-as meg a munkásmozgalmi dalok átsegítenek bennünket a holtponton, megacélozzák szívünket és gyomrunkat.

A nagy nevettetők

Hurrá, itt a part! A fenébe, de nagyok ezek a hullámok, és mi még kijjebb eresztjük le a horgonyt, meg valahogy az a fránya gumicsónak is, amint megpróbálnak rá átmászni a gyerekek, mindig egy éles fémlap alá szorul. Van azonban nagyobb baj is, nem indul a motor. Glin nem izgul. Rendíthetetlen brit. „Ezek ötszáz éve mégis csak megnyerték minden háborújukat, csak jobban tudnak valamit, mint mi” – nyugtatom magam.

Hajósunk előkerít a kabinjából két faragott helyi evezőt. Múzeumban szépen mutatnának, de most valahogy kicsinek tűnnek a távolsághoz meg a hullámokhoz képest. A kapitány három gyerekkel nekivág. Mi Zsuzsival ki tudnánk úszni, de a nagy izgalomban nálunk marad a hátizsák a telefonokkal meg a fényképezőgéppel. Végre partot érnek. A vidám ushongói nép fogadja őket. Látva Glin és a gyerekek szerencsétlenkedését a hasukat fogják a kacagástól. Segíteni elfelejtenek. Tán, mert túl korán véget vetne a fene nagy mókának.

– Nézd, mennyire szép a naplemente – mondom Zsuzsinak. De nem sikerül figyelmét elterelnem, jól látja, hogy a dagály korbácsolta hullámok miatt Glin tapodtat sem jut előre, a víz mindig visszasodorja, amint bőszen értünk igyekszik. Nem baj, majd hű matróza kiúszik, és segít neki. Hű matrózának azonban nem akaródzik kiúszni. Mint mindjárt kiderül, úszni, azt nem tud. De Zsuzsinak ő se mer ellentmondani, némi hezitálás után életmentő mellényt meg békalábat húz, és beleveti magát a habokba. Kint a parton egyre nagyobb a kacaj. A jelenet valóban groteszk, ahogy vonaglik a vízben, de mi neurotikus mzunguk inkább izgulunk fekete testvérünkért. Mire hosszú küzdelem után partot ér, Samu segítségével mégis csak sikerül Glinnek beindítani a motort. Megcélozza hát hajónkat. De nyilván nem meri leállítani a motort, ezért nyílegyenesen belerohan a hajótestbe, egyenesen az inkriminált éles lemezdarabba. S. O. S.

Neptunnak hála, a gumi nem lukad ki, így sikerül átkecmeregnünk a csónakba, majd partot érni. Akkor már a szomszéd falvak apraja-nagyja is ott tapsikol, kacag, vigad a mókás mzungukon. Mi is vigyorgunk. Bár a mi vigyorunknak van valami fanyar stichje. Édes anyaföld – van ebben valami.

A második kaland

Ehhez képest másnap is vízre szállunk. A lodge-unk melletti Kasa Diwers szervez a közeli Maziwe-szigetre búvár és snorkel (felszíni, légző csöves búvárkodás) túrákat. Emellett még a természetet is védik. Azon munkálkodnak, hogy megóvják a veszélyeztetett óriásteknős populációt. Szép idea. (A szkeptikus megjegyzésemet itt most lenyelem. Drukkolok nekik.)

Maziwe egy órára fekszik Ushongótól, valamikor „rendes sziget” volt, növényekkel, állatokkal, köztük teknősökkel. Csakhogy a kalózok miatt kiirtották a fákat, így az erózió szép lassan elmossa a lakatlan szigetet, mert nincs, ami megkösse a homokot. Ma még néhány órára kibukkan a vízből, éppen csak annyira, hogy a búvárkodóknak szárnyékot eszkábálhassanak hajósaik. Hivatalos vadrezervátum, tehát a kormány belépőt szed az ideérkezőktől, de mást nemigen tesz a sziget és tartozékai megvédéséért. Pedig a hely gyönyörű, óriási koralltelepek változatos állatvilággal. Bálna énekel, delfin ugrál, halak fickándoznak. Tisztára, mint a Nemo rajzfilmben, csak ez nem animáció.

Egykor a környékbeli óriásteknősöknek ez volt a költőhelye, a világ hét fajából öt rakja le tojásait a maziwei homokba, és az itt született egyedek emlékeznek erre, ide térne vissza. Hiába, a víz alatt el-eltűnő sziget már nem alkalmas keltetőhely. A Kasa emberei egy ideje szépen összeszedik a tojásokat, kiviszik a partra, egy védett helyre, és reménykednek akciójuk sikerében. Eddig csak egy fészekalj kelt ki, 135 zöld óriásteknős poronttyal. Állítólag, a parton született állatok már itt fogják lerakni a tojásaikat. De nem ezek, mert a morc statisztika szerint csak minden kétszázadik fióka éri meg a felnőtt kort. Igaz, eztán száz évig is elúszogatnak.

A természetvédők nem csak a rossz gazda állammal, de a helyiekkel is konfliktusban vannak. Hiszen a sziget közel fekszik a faluhoz, és a védelem miatt sok a hal, amit a halászok érthetően legszívesebben lehalásznának. Sőt, lehetne ennél rosszabb is, mert a környéken még mindig dívik a dinamitos halászás. Szóval a derék zöldek megpróbálják a helyieket arra rávenni, hogy ne tegyék tönkre az atollokat.

Jó lenne, ha sikerülne nekik, mert a hely tényleg paradicsomi, vízi paradicsomi, ha van ilyen egyáltalán. Nem ragoznám, de delfinrajt, bohóc-, trombita-, pillangó- meg kőhalat mi is láttunk. Meg ezernyi mást, amiről gőzünk se volt, hogy őket most eszik vagy isszák, állatok-e vagy növények. Jó lenne még legalább egyszer kijönni ide. Igaz, most nem rohannék azonnal vissza. De ennek nem Maziwe, hanem a mi zöldfülűségünk az oka.

Sülve, főve

Zsuzsi jó előre figyelmeztetett bennünket, snorkel közben az ember pillanatok alatt leég. Ő tavaly egy óra alatt így járt. Vegyünk hát fel pólót, mert akkor nem ég le a hátunk. Így is tettünk. A hátunk nem is igen égett le, nem úgy a combunk meg a tomporunk. Ugyan csodálkoztunk azon, hogy miért öltöznek fel tetőtől-talpig elasztikus ruhába a tapasztaltak, de most már tudjuk. Másképpen egyszerűen nem lehet elkerülni a leégést meg a napszúrást. Ez a fránya nap meg a vékony szöveten át is leégeti a vízbe merészkedőt.

Összegezném tehát családunk égési sérüléseit:

Zsuzsi: fenék, combok, vádli (pedig ő hosszú nadrágban is úszott!), kicsit a hát  + napszúrás; Samu: napszúrás (szerdán az iskolából is haza kellett jönnie, hányinger, hasmenés, láz); Marci: napszúrás (keddi és szerdai rosszullét, hányinger); Zsiga: nyaktáji és combközepi veres pecsenye; én: úszó gatya alatti harminc centis és a felette lévő húsz centis sávban vérvörös bőrfelület (a pólóm felcsúszott a vízben).

Rákot fogtunk, rákok lettünk

Na, ilyen állapotban jöttünk haza. S mivel attól tartottunk, hogy a pangani komp újabb tréfadolgokra készül, ezért kerülő úton mentünk ki a főútra. Az Ushongóból Kabukuba vezető földút egyébként gyönyörű. A Saadani nemzeti parktól északra fekszik, és állítólag kis szerencsével bivalyokat meg elefántokat is látni. Ami azért elképesztő, mert mégis csak az óceán mellett vagyunk. – Egy napon belül delfint meg elefántot látni, az lenne ám a nagy dolog – erősítgettük a saját és gyerekeink eltökéltségét. Ez ugyan nem sikerült, de a szizál ültetvények, bozótosok és erdők közt tekergő úton néhány majomcsapattal azért összefutottunk.

És az sem mindennapos, hogy keresztülhajtottunk egy katonai bázison, ahol éppen az ifjú afrikai Törlesseket és Medvéket képezték a hadi mesterségre. (Zsuzsi szerint nagykorúak, én sokkal fiatalabbnak láttam őket, lehet, hogy a zöld klott gatya miatt.) Áthajtva a területen egy nagy könyvbe kellett beírnunk az adatainkat, hogy mi célból, meg nem mondhatom, de, mint tudjuk, a hadseregnél nem szokás mindenre rákérdezni.

Az odaúton velünk volt a jó sors, mert szinte végig felhős volt az ég. Most nap szúrta csapatunknak már nincs ekkora szerencséje. Azért délután fél hatkor kedvenc arushai pizzázó helyünkre is berobogunk, ami príma alkalmat ad arra, hogy Samu meg az anyja egy jó kis összeveszéssel zárja az egyébként jól sikerült tengerparti szafarit. Hamar aklimatizálódunk, amúgy magyarmiskásan.

Este az óceánnál. Anya és gyereke a napszúrástól elalélva