Esténként Zsigát Széchenyi Zsigmond Elefántország c. vadásznaplójának felolvasásával szórakoztatjuk. Nekem a vadász- meg utazókönyvek gyakorlatilag kimaradtak gyerekkoromban, nem úgy, mint Zoli bátyámnak, aki akkoriban falta az ilyesféléket. Tán egy-egy Kittenbergert, Molnár Gábort meg Cousteau kapitányt olvastam. Úgy sejtem, túlságosan naturálisnak találtam bennük a történéseket, és hát nem rajongtam az akkortájt egyedül az állatok lemészárlásnak tekintett vadászatért se. Vagy csak kevés volt bennük a párbeszéd, amit akkoriban én nagyon sokra tartottam, mert azok gyorsabban „olvastatták” a könyvet.
Aztán később, már egyetemistaként jöttek a reformkori magyar „napnyugoti” utazók, akik persze éppenhogy nem a természetről meg a vademberekről írtak, hanem a városokról, a civilizált állodalomról meg a magaskultúra irigyelt adományairól. Néprajz szakosként el kellett olvasni egy pár antropológiai leírást, de azok jórészt tudományos értekezések voltak, amelyek bizonyos lekicsinyléssel kezelték a misszionáriusok, a gyarmati tisztviselők, az utazók, a vadászok „naiv” elbeszéléseit. Pedig nem csak szórakoztató, friss írások ezek, de tanulságosok is. Az pedig külön is vonzóvá teszi őket, hogy a vadászkalandok keverednek természetrajzi, etnográfiai és társadalmi megfigyelésekkel. Éppúgy, mint az antik szerzőknél, Sztrabónnál, id. Pliniusnál vagy Julius Caesarnál.
Az utazónak más tabui vannak, mint az antropológusnak: szövegei érzelemdúsabbak, erkölcsi ítéleteket is meg mer fogalmazni (sok esetben, persze, elhamarkodottan és rasszista nézőpontból), megfigyelései elsősorban külsődlegesek, amit azonban szeméremből a tudós kultúrakutatók túlságosan elhanyagolnak. Szóval a céhen kívüli utazó leírása is lehet érzékletes és reális, olykor akár mélyebb is, mint némely antropológusé.
Széchenyi Zsigmond (1898–1967) elég jól írt, német és angol olvasottsága kitűnik szövegéből. Előbbi azért nem mindig válik hasznára, utóbbi viszont bizonyosan előnyére szolgál. Állítólag az utolsó két évtizedében sokkal magyarosabb lett a stílusa. Az is lehet, hogy ezt leginkább az állami könyvkiadásnak, a szigorú és nagy tudású lektoroknak köszönhetjük.
Nagyszerű fickó volt ez a gróf. Kalandos élete igazi kelet-európai hullámvasút. A kékvérű, jóképű világfi már huszonévesen hozzáláthat gyerekkori vágyának megvalósításához, hogy a világ minden vadjából lőjön magának legalább egyet. A sorozat elég jól indul, nyugati tanulmányok után európai, afrikai, indiai, alaszkai vadászutak – hullnak a vadak, gyarapodik a trófeagyűjtemény. Aztán jön a háború, elpusztul a budai villa és benne a kollekció, a vidéki kastély is leég, meghalnak a szeretett szülők, válás az első (brit) feleségtől, államosítás, börtön, internálás, nélkülözés, dendilétből párialét. Aztán 1955-től fogva szép lassan fordul a kocka, újra megjelenhetnek a könyvei, sőt újak is születnek, második házasság, elismerés, és még két „államilag támogatott” afrikai szafari is belefér. Úgy tűnik, 1967-ben elégedetten, sorsával megbékélve halt meg.
Az Elefántország először 1934-ben jelent meg. Mi most a Mérték Kiadó egy frissebb kiadását olvassuk (nincs benne évszám). Az sem világos, hogy az 1958-ban kibővített és Afrikai tábortüzek címen publikált változat újrakiadásával van-e dolgunk. Valószínűleg. De ez most mindegy is.
Engem most sem az „állatos történetek” fogtak meg, ma sem ragad magával a bongó becserkészése vagy egy kafferbivaly hirtelen felbukkanása, bár minden tiszteletem a bátor, kitartó és szemfüles vadászé. Igazi teljesítmények ezek. Nem is igazán sportemberi értelemben, sokkal inkább – szerény afrikai tapasztalataim alapján – szervezési szempontból. Aki itt egy több tucat ember megmozgató, többhetes expedíciót meg tud magának szervezni, az nem akármilyen fickó. A pénz ehhez kevés.
Szóval számomra inkább az emberi relációk az érdekesek, meg Széchenyi nézőpontja, az utazó kendőzetlen viszonya Afrikához, a helyiekhez. Ne feledjük, a harmincas években még a politikailag korrekt beszéd előtti korszakot éljük. Egyébként is a szerző elsősorban vadászjegyzeteket írt, amelyek főtémája a vad becserkészése és elejtése volt. Az emberek tehát csak mint a vadász segítői (esetleg akadályozói) kapnak szerepet a vad és a vadász nagy párharcában; éppúgy csak a „pálya tartozékainak” számítanak, mint a fociban a kapu, a szögletzászló, a bíró és a partjelzők.
A könyv az 1932–33-as és az 1933–34-es szafarik vadásznaplójegyzeteire támaszkodik. Még világszerte tombol a gazdasági válság, amit Széchenyi sem hagyhat szó nélkül. Legutóbb három éve járt Kelet-Afrikában, „azóta nagyot fordult a világ” Nairobiban. Három vadonatúj négyemeletes szálloda és két hatalmas bankpalota szúr szemet az utazónak. És az, hogy „mindenki” (nyilván csak a fehérek, a gyarmattartók), az élelmesebb kereskedősegéd vagy a gépírónő is autón jár.
„Mert itt, Kelet-Afrikában – bármennyire hihetetlen dolog manapság – még pénzük is van az embereknek. Igaz, hogy már itt is nagyban megy a sírás. (…) Mindezek ellenére itt még más világ járja. Jobb világ. Sőt bátran mondhatom, sokkal jobb a mi otthoni világunknál.”
Rövid ittlétem alatt már többször hallhattam, hogy Kelet-Afrikát nem sújtja a nemzetközi pénzügyi válság. Ismerőseink még az okokat is tudni vélik, például hogy a bankrendszer viszonylagos fejletlensége, a pénzintézetek „konzervatív” üzleti gyakorlata mentette meg őket. Biztos így van. Ám elég kézbe venni a napilapokat, amelyek címlapon számolnak be a szárazságról és a milliókat sújtó éhínségről, hogy csak relatív örömöt érezzünk. Fenn az élet szép, szép volt Széchenyi korában is. Lent a „bennszülöttek” közt azért nem ennyire jó a helyzet. Azt sejtem, valahogy így lehetett ez vadászunk korában is.
Utazónk élcelődik azokon, akik „a régi szép időket” sírják vissza. Aztán maga is elsiratja a „régi szép” Afrikát:
„Rohamosan halad a kultúra tollaival ékeskedő »civilizáció«, feltarthatatlanul hömpölyög erre nemcsak Európa, hanem Dél-Afrika felől is. Két tűz közé szorítja Kelet-Afrikát, az elefántok, oroszlánok, orrszarvúak s az eddigelé gondtalan megelégedettségben élő bennszülöttek millióinak birodalmát, a bibliai paradicsom ezen utolsó mentsvárát, ezt a bizonyos »legsötétebb« Afrikát, melynek napjai immár megszámláltattak. […] mi lesz itt, ha így haladnak a dolgok? […] Titokzatosságának máris befellegzett. Az őserdők, a szavannák érintetlenségét előbb-utóbb kirándulóhellyé csúfítják. Turisták özöne, weekend-elefántvadászok, nászutasok és nyugdíjas üdülők lepik el a tájat, hétfőnként zsíros újságpapírt kell majd összeszedegetni. Svábhegy lesz a Kilimandzsáróból.”
Hát, az lett. Vajon mit szólna a mai állapotokhoz szegény Zsigmond gróf, ha látná mennyi élelmesebb kereskedősegéd meg gépírónő fordul meg Kelet-Afrikában, az ő kedvelt helyein… Én azért nem vagyok ettől annyira leverve. A terület exkluzivitása egy kényes, régimódi vadász számára biztosan megszűnt, de a hozzám hasonló tátott szájú turistának még mindig van elég látnivaló.
Kedvelem Széchenyi angolos ízű, olykor Rejtőt idéző leírásait. A szakács ismertetőjele például, hogy „félszemű, pantallós, nadrágszíján kulcscsomó”, az inasé pedig a „sárga félcipő, végéből mindkét nagylábujja kimered, pepita nadrág (egyik szára térdig, másik bokáig ér), a szivárvány minden színében játszó pulóver, szalmakalap perem nélkül, keskenyre kiborotvált mozibajusz”.
Az sem zavar különösebben, hogy megfigyelései politikailag ugyan nem túl korrektek, meg érezhetően az európai romantikában gyökereznek, de az afrikai életben akár még hasznosak is lehetnek: „Különben egyforma fekete bőrű az egész társaság. Minél kevesebb a ruhája, annál becsületesebb. A pulóveres tehát a legnagyobb lókötő.”
Örülök, hogy a fiaimnak olyan nevet adtunk, amivel akár vadászírók is lehetnek.
Mai soraimat pedig derék hetven évvel ezelőtti kalauzunk felszólításával zárom, azzal a megszorítással, hogy én egyelőre nem vagyok ennyire kétségbe esve, de a sietség mégis indokolt: „Afrika sokat emlegetett varázsát halálra ítélték. Siessen, aki még életben akarja találni.”
