Ma is egy kis Széchenyi Zsigmond. De kezdjük apróbb kitérővel.

Friedrich Salomon Krauss (1859–1938) szexuálpszichológus, az etnoszexológia úttörője a századelőn (1904–1913) évkönyvekben (Antropophyteia) publikálta gyűjtéseit az ember szexuális szokásainak változatosságáról. Az ausztriai horvát–zsidó tudós arról nevezetes, hogy míg Freud a szexualitás egyetemes elnyomását feltételezte, addig Krauss szerint az nagyon is függ az adott kultúrától. A világ minden tájáról gyűjtött beszámolókkal, történetekkel, dalokkal bizonyította (ma már látjuk, helyes) álláspontját. Antropológiai szempontból az is úttörő volt, hogy elvetette az idegen szokások „hazai perverziókkal” való azonosítását.

Krauss másról is nevezetes. Mégpedig arról, hogy az Antropophyteia évkönyvek miatt erkölcstelenséggel vádolták, így tudományos karrierje keresztbetört. Az, hogy egy 2005-ös kiadású német etnológiai atlaszban még az szerepel, hogy évkönyvei „néprajzi, szexuálreformeri és minden bizonnyal pornografikus motivációval” készültek, arra utal, hogy lehetett a dologban valami.

De egyébként is számos esetben fordul elő, hogy a „tudományos érdeklődés” valami mást leplez. Az emberi test, a fizikai megjelenés iránti antropológiai érdeklődés mögött sokszor ott munkálkodik a primer szexuális érdeklődés. És ez érthető.

Széchenyi Zsigmond nem csak szenvedélyes vadász, hanem passzionátus fotós is volt, és nem csak a prédaállatokat meg a vadonságot kapta lencsevégre, hanem a bennszülötteket, férfiakat és nőket egyaránt. Az európai arisztokrácia prűd világából kiszakadva érdeklődve figyelhette a lenge ruházatú afrikai nőket, akik alig vagy egyáltalán nem fedték el (felső) testüket a kíváncsi tekintetek elől.

Az Elefántország c. könyvéből ki is csendül a csalódottság, hogy az európai fotósnak már nincs olyan könnyű dolga, mint korábban volt:

„Szép hely ez a Meru. […] Levegője kitűnő, szép tarka virágokat, cifra pillangókat látok innen az ágyból. Lándzsás, elefántcsont orrkarikás, tolldíszes harcosok jönnek-mennek bódém nyitott ajtaja előtt; meg sudár növésű, sok rézkarikától zörgő meztelen lányok. […] Innét az ágyból fényképezgetem őket. Ezeket bezzeg nem kell felvétel előtt négy-öt shilling fájdalomdíjért levetkőztetni, mint a Nairobi körül lakókat, kik a fényképezőgép láttára sietnek vállukra kapni valami pokrócfélét csak azért, hogy azután jó bóravaló, helyesebben banánpálinkára való ellenében, műszemérmes műsikolyok közepette váljanak meg tőle. Nairobi körül, hála a fényképező turisták özönének, már a hetvenéves csoroszlyák is oly szemérmesek lettek, hogy fehér ember közeledtére nyakig bugyolálják rozoga testüket, lesütik szemüket, még ők is azt remélik, hogy készpénz ellenében leplezhetik le magukat. Turisták fényképezőgépe előtt való levetkőzés a bennszülött nők elterjedt kereseti forrása.”

Széchényi szövege az etnocentrikus gondolkodás egyik („fejlettebb”) formájának szemléletes példája. Széchenyi már nem borzad el az afrikaiak meztelenségén, mint tennék ezt prűdebbek, de ragaszkodik ahhoz, hogy a bennszülött nőnek márpedig pucérnak kell lennie.

A különféle kultúrák más-más fedetlen testrészt találnak szemérmetlennek, szeméremsértőnek – ez azonban időről-időre változik. A felfedett tarkó, a pucér lábszár vagy has, a kivillanó boka vagy fedetlen női mell – az egyik helyen bizonyos időben megengedett, sőt tökéletesen érdektelen, másutt maga a deviancia, a fülledt erotika.

A fényképezés körülményeit sem árt figyelembe venni. Nem tudom, mit szólt volna utazónk ahhoz, ha valaki grófi nagynénikéjét akarta volna megörökíteni mosakodás közben. Levesosztás során, lovaspóló nézőjeként vagy fényes főúri mennyegző résztvevőjeként minden további nélkül, örömmel, de neglizsében…

Széchenyi jól látja: az, hogy a Nairobi környéki nők „rájöttek” arra, hogy az európaiakat nagyon is izgatják az ő fedetlen kebleik, az leginkább maguknak az európaiaknak köszönhető. Nem zárható ki, hogy a helyiek az „álszemérmességet” olykor pénzkeresetnek tekintették, de a nagy érdeklődés (és a misszionáriusok) hatására idővel a „valódi” szemérem is kialakult. Hogy nem csak a pucérság lukratív takargatásáról volt szó, ezt a kelet-afrikaiak mai fotózáshoz való viszonya is bizonyítja.

Félig vagy egészen meztelen nőket errefelé ma egyáltalán nem látni – a városiasodás, a keresztény és a muzulmán térítés, az állami rendszabályok a nyomát is eltüntették. A nők, állíthatom, itt sokkal inkább takarják, amilyük van, mint Európában. Tanzániában ma a helyiek kétféleképpen viszonyulnak a turisták fotózásához. Egyfelől örömmel veszik, és kérik, hogy örökítsék meg őket; másfelől mereven elutasítják vagy pénzt kérnek érte.

Zsuzsinak számos fotózási története van, majd biztosan ír róluk. Ő, ha teheti, bőszen fényképezik. Én még nem értem pontosan az itteni fotózási etikettet, a nyelvekkel is hadilábon álok, így igyekszem elkerülni a kínos helyzeteket: embert csak elvétve, kérésre, távolról vagy autóból fotózok. Nem vagyok túl büszke gyávaságomra, de még van időm felbátorodni.