Lenyűgözőek a váratlan, véletlen egybeesések. Nagy örömöt jelentenek – nekem legalábbis. Nem valamiféle titokzatos, spirituális erőt látok megnyilvánulni bennük és általuk, egyszerűen csak élvezem a „véletlenek különös összjátékát”. Rém szórakoztató és felszabadító, mint jó esetben a mitológia, a zenehallgatás, az olvasás, a mozizás, a kocsmázás, a foci-vb, a nyomozás vagy a szex. Csak míg azok sokszor önző élvhajhászásnak minősülnek, addig a koincidenciák erkölcsi értelemben mindig tökéletesen semlegesek. Egyszerűen vannak, és kész, annyi közünk van hozzájuk, hogy felismerjük őket, ha szerencsénk van. Szeretett „házi állataink”, de mégsem birtokoljuk őket, mint ahogy a macskákat sem. 

Még az se igazán zavar, ha kiderül, hogy nem vagy nem csak véletlen egybeesésről van szó. „A véletlen a szükségszerű megnyilvánulási formája.” Na, bumm, és akkor mi van?

Igaz, nem véletlen, hogy az ember hosszú külföldi tartózkodására miféle könyveket visz magával, meg az sem, hogy milyen cikkeket kér kollégáitól, hogy küldjék el neki. De attól még bizsergető az az érzés, hogy olvasás, beszélgetés vagy szemlélődés révén nem várt egybeesésekre bukkanhatunk. 

A termeszek

Havasréti József a pécsi egyetem kiváló oktatója a Holmi júliusi számában egy 1935-ös ifjúsági regényt elemez, arról ír, hogy hogyan jelenik meg a műben „az egzotikus” és „az idegen”. A történetben afrikai termeszek támadnak meg egy magyar várost, amit majd magyar hangyák szabadítanak fel.

Óraadóként Havasréti tanszékén  próbáltam online újságírást oktatni. Vele is összefutottam néhányszor. A 2007/2008 tanévet követően a tanárkodást éppen azért fejeztem be, mert megcsillant annak az esélye, hogy családostul Afrikába jöhetünk, így nem vállaltam újabb csoportot. Eközben az intézet egy kutatási projekten dolgozott, amely az egzotikus társadalmak lenyomatát kutatta a magyar populáris kultúrában. Azt sejtem, Havasréti írása is ennek az eredménye. A Holmi tartalomjegyzékét böngészve ezért is böktem rá: na, ezt el kéne olvasni.

A júliusi pakolásnál betettem a bőröndbe néhány Afrika-tárgyú könyvet. Így – mint már többször is írtam – Széchenyi Zsigmond Elefántország c. vadásznaplóját és Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában című visszaemlékezését is, amely alapul szolgált a Távol Afrikától c. filmhez. Ezeket éppen akkor olvasgattam, amikor megkaptam Havasréti cikkét, és számos az írásra rímelő vagy aztán továbblendítő Széchenyi- és Blixen-szövegrészletre bukkantam. Ezekről írtam cikket a hvg.hu-ra. Ha van olyan, hogy intellektuális élvezet (egyébként van), akkor nekem most részem volt benne.

„Isten hozott”

Néhány prózai eset afrikai véletlenekre. Miután július 24. estéjén leszálltunk a Kilimandzsáró Nemzetközi Repülőtéren, majd kitöltöttük a vízumkérő és egészségügyi papírjainkat, abba a sorba álltunk be, amibe a kelet-afrikaiak és a rezidensek, tartósan Tanzániában élő külföldiek. Amiben volt egy kis kockázat, mert még semmi sem jogosított fel bennünket efféle különleges bánásmódra. Kicsi feszengve álltunk, de egyrészt ez a sor sokkal rövidebb volt és gyorsabban haladt, mint a turistáké; másrészt ott volt velünk Zsuzsi, akinek helyismerete és minden kaput kinyitó ENSZ-es ID-kártyája bátorítást adott. Aztán jött a meglepetés, a fekete idegenrendészetis/határőr tökéletes kiejtéssel „Isten hozott” megszólítással üdvözölt bennünket, majd még néhány magyar kifejezéssel, szóval kápráztatta el a gyerekeket, köztük azzal, hogy „oroszlán”. Na, itt minden rendben lesz. És így is lett, egyből megkaptuk a háromhónapos vízumot.

Zsuzsi és Zsuzsa

Miközben ment a beléptetés, megcsörrent Zsuzsi telefonja. Zsuzsa (Zhuzha) jelentkezett, Zsuzsi bolgár barátnője, a bíróság könyvtárosa. Ő tartotta benne a lelket tavaly, hogy ne kenődjön el attól, mert nincs vele a családja.

Megismerkedésüket azonban nem siették el. Már itt volt az ideje, és többen is ajánlották az én Zsuzsimnak, hogy menjen le a könyvtárba, mert ott is van „egy Zsuzsa”. Nagy nehezen rávette magát, mert „nem szereti magát másokra erőltetni”. Egyből nagy barátnők lettek. A bolgár Zsuzsa imádja a magyarokat. Apja neves ügyvéd volt, aki sakkbíróként sokat utazott, így többször járt Magyarországon is, és ott/itt kedvelte meg a Zsuzsa nevet. Tehát hiába keresztelték a lányát Temenugának, az apja rögeszméjének köszönhetően kiskorától kezdve mindenki Zsuzsának szólította. Itt az ENSZ-bíróságon is. Miközben tehát a feleségemen kívül a munkahelyén nincs más magyar, mégis két Zsuzsa is van. (Vagyis volt, mert két hete a bolgár elment Hágába.)

A bátyám Afrikában

Újabb, komikus véletlen az is, hogy miután a tizedikes Samu fiamról gyorsan kiderült, készségszinten ismeri a négy alapműveletet, sürgősen átsorolták a jobbik matekcsoportba. Új tanárja, egy negyvenes angol gentleman mikor megtudta, hogy magyar, örvendve fogadta, mondván a magyarok jó matekosok. Majd kérte, hogy betűzze le a nevét. Mire a fiam: – Samu, s. a. m. u.; Zádori, z, a, d, o, r, i. – Ó, Laslo Zadori. I know him. He is famous mathematician – nyugtázta a tanerő. Ami persze így nem igaz, de a bátyám tényleg matematikus, annyi szent, még ha nem is olyan dologgal foglalkozik (gőzöm sincs, mivel), ami „híressé” tenné. Ez a kis eset, ha másra nem, legalább arra jó, hogy meghökkenjünk a világ picinységén: egy matektanár Arushában ismeri a világon széles körben ismeretlen bátyám nevét.