Szombaton megtörtént a legszükségesebbek beszerzése. Iskolai egyenruha egy iskolai uniformisboltból a Sokoine roadról. A hely indiai, ahol az árosok indiaiak (nyilván a tulaj is), a szabók meg fekete férfiak. Nekem a hetvenes évek magyar falusi ruhaboltjait idézi. Egy férfi szolgált ki bennünket, homlokán "piros ponttal". Nagyon készséges volt.
Mindenki kapott két öltözet ruhát, kék-két pantallóval, mellénnyel meg pulóverrel. Rövid és hosszúujjú ingek (Zsigának világoskék, Samunak és Marcinak fehér), zoknik. Samu ragaszkodott hozzá, hogy bár az iskolában az ő korosztályából senki nem hord már rövidgatyát, neki mégis legyen. Méretet vettek róla, szerdára, ígérik kész. Marcinak is kell még egy nadrág, mert az ő mérete kifogyott, azért is vissza kell menni. Itt a "varratott" az olcsóbb, nem a "konfekció". Persze most egy árban számolták. Három nagy szatyor ruháért 360 ezer shillinget fizettünk, úgy 50 ezer Ft-ot.
A gyerekek a másfél órás próbálgatás közben teljesen kipurcantak. Utána gyors kaja, majd vásárlás az Óra téri szupermarketben (boltban), és hazaküldtük őket taxival. Frank, az egyelőre elsőszámú taxisofőrünk jött értük.
Cipőt a cipőboltból! De nem Arushában. Tettünk egy erőtlen kísérletet rá, de jó kiállású 35-ös, 40-es és 45-ös fekete "skúlsúzt" nem lehetett kapni. Következett hát a nap "nagy kalandja": cipővásárlás egy használtpiacon.
Tényleg nem volt akármi. Kicsit sajnálom, hogy nem volt nálunk fényképezőgép. (Előtte sohasem éreztem ilyet, és immáron másodszor van így, mióta Arushában vagyok. Első alkalommal Zsuzsa barátnőjének búcsúbuliján hiányoltam a gépet. Ha nálam lett volna, láthattátok volna, hogyan mulatnak az afrikai dzsentrik meg az ENSZ-es dendik. Majd egyszer leírjuk. Talán.)
Szóval az iskolai cipők. Megegyeztünk Zsuzsival, hogy kellően konzervatív lábbeliket veszünk, bár olyanokat, amiket még a gyerekek is el tudnak fogadni, de sportcipő kizárva. A keretösszeg százezer tanzán shilling volt. Itt az árucikkeknek még a "rendes" boltokban is alig van szabott, feltüntetett ára, hát még egy ócskapiacon. Masszív alkudozásra készültünk tehát. De nem az vette el az időt, hanem a cipők megtalálása, és a felhevült árusok nyugtatgatása. Mzungu, fehér ember rajtunk kívül, persze, nem volt. A nap nagy lehetőségének számítottunk tehát. Pénzes vevők, az angyalát!
Azt ugyan nehezen akarják megérteni, hogy a gyerekeknek veszünk cipőt, nem magunknak. Egy-két pofon is elcsattan, szerencsére, csak közöttük. Kétórás (szórakoztató) küzdelem után szép eredményt érünk el: 82 ezerért sikerül a három pár cipőt megvásárolni. Én, aki gyűlölök ruhát meg cipőt venni, gusztálni, és most legalább háromszáz párat megfogdostam (tiszta fekete lett a kezünk a friss suvicktól), jól érzem magam.
Vásárlás után elsétélunk a piac mellett. Hatalmas. Az elején még szépen kiválogatott, kimosott ruhák, cipők. Aztán egyre kaotikusabb a kép, a végén már óriási kupacokban áll a "rongy". Gigászi turkáló. Anyám biztosan élvezné. És a figurák: nők a fejükön óriási csomagokal; maszáj üzletember kempingszékben üldögélve instruálja eladóit; egy cukornádat rágicsáló vénasszony lábát alkalmi pedikűrös veszi kezelésbe; egy kisgyerek édesdeden alszik az egyik tarka és poros ruhahalom tetején, miközben anyja más nőkkel trafikál.
Zsuzsi vesz két hámozott narancsot az egyik árustól, szomjunkat azzal enyhítjük. Persze sör se lenne rossz. De előbb még belecsöppenünk a modern Keresztelő Szent János istentiszteletére. Mindez úgy történik, hogy a poros piactérről kifelé menet Zsuzsi észreveszi, szépen kiöltözött nők jönnek velünk szembe, kezükben Bibliával, gyerekeket hurcolva. Velük tartunk. A nap már éget, fél négy körül lehet. Az üzemen kívüli vasútállomás területén gyülekeznek. Hatalmas sátortető fedi a placcot, ami színültig tele emberrel. Sőt a környék is, mindenhová kifolyik a tömeg, és csak jönnek-jönnek. - Legalább ötezer ember - saccolom. Zsuzsi többnek látja. Klassz afrikai zene, azok a harmóniák, az a hangszerelés, amit igazán szeretek. Megjelenik a főpásztor, óriási üdvrivalgás. Aztán újabb énekek. Hangos testszésnyilvánítás egy-egy sornak, táncmozdulatnak. Jó lenne maradni, de nem erre készültünk, és a nap is éget, egyre szomjasabbak vagyunk. Úgy érezzük magunkat, mintha egyenesen Bruegel Szent János prédikációja c. képének mai afrikai változatába léptünk volna bele. A szemszög, a hangulat, a vásáriasság, a tarkaság és a jelenetek naturalizmusa nagyon hasonló. Mégis tán (ha van) valahol isten is itt lehet.
Na, erre inni kell. Öt perc múlva már egy kocsma előtt ülünk a Sokoinén. A neve: Mega Byte. Előttünk egy hatalmas fazékban valami fő. A szakács, egy kölyök olykor egy-egy körmöt vesz ki belőle. Nem túl bizalomgerjesztő, de szerencsére nekünk nem kell enni belőle. A sör viszont szokás szerint kitűnő. Először iszom idén Eagle-t, Zsuzsi a jól bevált Tuskernél marad.
Pompás kis hely ez a Mega Byte! Pont két piac között van, az ócskapiac és a Kilongero között, eszményi hely kukkolásra. De a legnagyobb élmény klotyóra menet fogad bennünket. Egy hosszú folyosón kell megközelíteni, és közben, kiderül, hogy a kocsma hátsó traktusában pofás kis fűrészüzem és asztalosműhely működik!
Hazafelé menet egy keresztyény (modern építésű) templomba kukkantunk be. (A harangtorony Breuer Marcell amerikai építményeit idézi.) Itt is jó a zene, a vasárnapi istentiszteletre készülnek, próbálnak. Jason kománk vesz fel autójába, hogy egy pompás kávéval az elegáns New Arusha Hotelben zárjuk a jól sikerült délutánt.
